✓ Utoljára, Black! (Sirius/OC ; Remus/Tonks)

5. fejezet: Újra együtt

Amint eldöntötte, mit tegyen, Lucy azon kapta magát, hogy kevésbé fél; arra sem tett kísérletet, hogy elrejtse tűsarkú cipőjének koppanásait a kövezeten. Egyértelművé akarta tenni, hogy hallgatózott, és hogy ő diktálja a szabályokat, még akkor is, ha jelenleg a saját szívét sem tudta rávenni, hogy lassabban verjen – igaz, talán nem is akarta. Jó érzés volt, ahogy az erein végigszalad az adrenalin; kitisztult tőle a feje, mozdulatai pedig ugyanazzal a határozottsággal teltek meg, mint pár hónapja, amikor Remus megmentése volt a cél.

A félig nyitott ajtó előtt aztán mégis megtorpant; eljátszott a gondolattal, hogy sarkon fordul, és visszaszalad a bálterembe, vagy megkeresi az apját, amiért rögtön dühös is lett magára.

Az apádat? – szitkozódott némán. – És mire számítasz: hogy hirtelen elkezd normális szülőként viselkedni? Fogd már fel, hogy senkire nem számíthatsz saját magadon kívül!

Most szépen odamész, azt is kiszeded Malfoy agyából, ami nincs benne, aztán rárepülsz a Sequestrumra. Megtalálod a titkát, megsúgod Dumbledore-nak, és örökre elhúzol innét. Új életet kezdesz.

Egy kellemetlen hangocska ugyan a fülébe suttogta, hogy egyszer már csinált ilyet, és a végeredmény katasztrofálisra sikerült; ám nem volt ideje tovább gondolkodni ezen, mert Lucius Malfoy negédes hangja csendült az ajtó túloldaláról.

– Ne csak ácsorogjon ott, Miss Dawlish, jöjjön be! Bizonyára fontos mondanivalója van a számomra.

A boszorkány nekidőlt az ajtófélfának.

– Valami hatásos belépőszöveget kerestem, de nem vagyok ma formában. Maga szerint melyik a sejtelmesebb: az, hogy „na, erre megy ki a játék," vagy hogy „hát ismét találkozunk?"

Lucius Malfoy úgy bámult rá, mint egy gyengeelméjűre.

– Tudja mit? – folytatta a körmét piszkálva Lucy. – Talán nem is fontos. A hangsúly a lényeg, meg a fellépés.

– Maga vagy bődületesen ostoba – jelentette ki Malfoy –, vagy már most túljárt az eszemen. Esetleg részeg. Igen... az alapján, amit mostanában hallani magáról, talán ez a legkézenfekvőbb magyarázat.

– Mindenkit sérteget, aki segíteni akar magának? – csattant fel Lucy. – Nyilván nem véletlenül hallhattam meg a beszélgetését, elég nagy szarban lehet.

A legillimenciának hála érezte, hogy nem téved; Lucius Malfoy arcán pedig különös, kelletlen–elismerő kifejezés futott át.

– Kétségtelen – mondta –, hogy van egy dolog, amivel Narcissa semmi áron nem akarja megbízni a koboldokat, én azonban ebben látom a megoldást.

– Méghozzá olyan dolog, amit a koboldok nem szívesen tennének meg magának, igaz? – Lucy a varázslóéba fúrta a tekintetét. – Különben nem szorulna rá, hogy Cresswellen keresztül puhítgassa őket.

Malfoy elegáns mozdulattal megigazította a talárja nyakát.

– Jöjjön be – mondta –, üljön le.

Jobb ötlete nem lévén, Lucy belépett a használaton kívüli könyvtárszobához hasonlító helyiségbe, és magabiztosnak szánt mozdulattal helyet foglalt Malfoyjal szemben az antik íróasztal túloldalán.

A varázsló tűnődő pillantást vetett rá.

– Különösnek tűnhet az ötlet – mondta –, mert az én körömben nem szokás... de világosan fogok beszélni magával, ha maga is hasonlóképpen tesz. Úgy vélem, mindketten elég rafináltak vagyunk hozzá, hogy ellenkező esetben rengeteg felesleges bosszúságot okozzunk egymásnak.