✓ Utoljára, Black! (Sirius/OC ; Remus/Tonks)

13. fejezet: Vadász és préda

5 héttel később

Sirius talán még sosem látta ilyen szépnek Roxmorts falut.

A fák levelei már sárgulni kezdtek, a nappalok érezhetően rövidültek, és a Szárnyas Vadkan kandallójában is nagy lánggal égett a tűz; ő azonban – tekintve, hogy hetek óta szünet nélkül ingázott a Black-ház és a Rejtély- és Misztériumügyi Főosztály sötét folyosója között –, nem tudott betelni a napsütés és a szél érintésével az arcán. Októberhez képest szokatlanul meleg volt Skóciában; egy futó, délutáni zápor fellazította a talajt a faluból kivezető földút mentén, s minden lépéssel valóságos illatkavalkád tolult az orrába, ahogy kutya alakjában az erdő felé ügetett.

Sirius megrázta magát, és egy gyors szökkenéssel letért az útról; a mellette húzódó erdősáv sűrű aljnövényzete egy szempillantás alatt körülzárta őt. Nem engedhette, hogy észrevegyék! Az az áruló Féregfark Voldemort összes csatlósának elárulta, hogy animágus.

Ebből a szempontból kifejezetten kapóra jött neki, ami Mundungusszal történt – ahogy az is, hogy a varázsló az eltűnése előtti estén nála felejtette alkoholszagú ballonkabátját, valamint erősen hullott a haja. A tragikus kimenetelű budapesti este óta állandóan hol ő, hol Tonks alakította a folyton késésben lévő, a megbeszéléseken el-elszenderedő varázslót. Remus ugyan többször felvetette, hogy el kellene mondaniuk az igazat a többieknek; ám sem neki, sem Tonksnak nem volt szíve elvenni Siriustól a Grimmauld térről való kiszökés egyetlen lehetőségét.

Arról már nem is beszélve, hogy az igazságot senki sem hitte volna el.

Így telt el öt hét: egyhangúan, csigalassúsággal, eseménytelenül. Azok az esték jelentették az egyetlen színfoltot, amikor Mundungusnak jelenése volt a Jóslatok Terméhez vezető folyosón – és ezen alkalmakkor is csak annyi változott, hogy Sirius a Black-ház szebb napokat látott szalonja helyett a nyomasztó, kék fényű alagsorban járkált fel-alá, akár egy holdkóros.

A mai küldetés valóságos megváltás volt, ugyanis a renitens Harry-t kellett figyelnie. A fiú nem hagyta, hogy Dolores Umbridge parancsolgasson neki – helyette mindjárt az első szabad hétvégéjét azzal töltötte, hogy illegális önvédelmi szakkört alapított az iskolatársaival. Sirius dagadt a büszkeségtől; még az sem szeghette kedvét, hogy „Mundungusnak", akit évekkel azelőtt kitiltottak a Szárnyas Vadkanból, jobb híján a néhai Walburga Black fátylas gyászruhájába burkolózva kellett beosonnia a kocsmába. Sőt: rosszul titkolt élvezettel hallgatta végig Sipor kétségbeesett kirohanását, amiért „az úrnő kelméit szedett-vedett csavargók gyalázzák meg".

A Százfűlé-főzettel azonban elszámította magát. A Vadkanban elég volt rosszullétnek álcáznia, hogy éppen visszaváltozik; de ha Harryék gyűlése csak egy kicsivel kevésbé feltűnő, az éles szemű csapos kiszúrhatta volna, hogy hirtelen egy fejjel magasabb lett. Tudta, hogy mostantól óvatosabbnak kell lennie: csak idő kérdése, és Voldemort ismét akcióba lendül.

Vadászni fog a Rend tagjaira, különösen azokra, akiket sebezhetőnek gondol. Vagy befolyásolhatónak. Esetleg gyávának. Mundungus Fletcher pedig első ezen a listán – habár, ahogy Sturgis Podmore példája is mutatja, nem mindig azokat éri az első ütés, akikre számít az ember.

Kutyaalakban Sirius megmenekült mindazon bonyolult és ellentmondásos érzelmektől, amelyek elöntötték, ha Sturgisra gondolt. Csupán az alapok maradtak: düh, balsejtelem, és valami tehetetlen, perzselő szomorúság, amit az emberi lélek legtöbbször részvétként értelmez. Hiába tudta, hogy Voldemort bármelyik pillanatban lecsaphat, hiába ismerte alig a szalmaszőke hajú, hebehurgya Sturgis Podmore-t, mégis teljes szívéből sajnálta a szenvedésért, amin keresztül kell mennie.