✓ Utoljára, Black! (Sirius/OC ; Remus/Tonks)

3. fejezet: Fekete bárány

Percy Weasley nevetségesen hivatalos arckifejezéssel foglalt helyet az asztal túloldalán. Minden hajszála a helyére volt fésülve, és a cipője orráról enni lehetett volna; a keze mégis remegett kissé, ahogy összerendezte a táskájából előhúzott iratokat.

– Íme a '96-os kamatterv – mondta határozott, hivatalosan csengő hangon. – Az államtitkár asszony javaslatai szerint...

Lucy Dawlish – aki egészen eddig a pillanatig egy a Gringotts lebontására vonatkozó indítványt is készséggel aláírt volna, csak hogy ne kelljen őt tovább hallgatnia – erre letette a Szombati boszorkány legfrissebb számát, és végre ránézett.

– Mióta felügyeli az a nyanya Caramel személyes pénzügyi megállapodásait?

Lucy még Percy szipogását is szemrehányóan fontoskodónak hallotta, miközben a varázsló elé tolta a zsibbasztóan unalmasnak ígérkező irattömeget.

– A miniszter úrnak tanácsadói véleményre volt szüksége. Két tanúval aláíratva, hivatalos pecsét... tessék...

Lucy nem mozdult.

– Nem arra vagyok kíváncsi, hogy le van-e papírozva, hanem arra, hogy miért épp az ő véleményét papíroztátok le. Mostanában mindenhol ott van – letérdelt az asztal alá, vagy mi? Bár ahhoz egy kicsit már túl öreg...

Szavai elérték kívánt hatásukat. Percy görcsös titoktartási kötelezettsége lazult kissé, és türelmetlen leereszkedés vette át a helyét: minisztériumi és banki tisztviselő helyett egykori iskolatársak vitáztak egymással.

– Azt teljességgel lehetetlennek tartod, hogy Madam Umbridge azért jutott hozzá a jelenlegi pozíciójához, mert jó szakember? Egyáltalán, miért is győzködjük egymást? A kamatterv nem döntésértékű; se te, se én nem tudjuk befolyásolni – nekem annyi volt a dolgom, hogy elhozzam ide, neked pedig annyi, hogy lepecsételd, és áttedd a saját asztalodról Gnarlakéra. Az, hogy az államtitkár asszony személyének minőségéről beszélgessünk, teljességgel szükségtelen, komolytalan, ráadásul szakmaiatlan is!

Lucy elvigyorodott. – Szóval te is utálod!

– A feltételezésed nem helytálló – felelte méltóságteljesen Percy, azzal felállt, és becsukta az aktatáskáját, ezzel jelezve, hogy menni készül.

Lucy némán figyelte őt – szögletes, aprólékosan kiszámolt mozdulatait, az alig sejthető karikákat a szeme alatt, utolsó divat szerint szabott talárját, ami mintha minden találkozásukkor egyre makulátlanabbnak tűnt volna –, és önkéntelenül olvasott benne.

Szenvedni többféleképpen is lehet, gondolta. Van, aki piál, és van, aki élesre vasalja a ruháit.

Összeszorította a fogát, és némán megvárta, míg a varázsló összeszedelődzködik. Amikor a mellkasában a tízmásodperces művelet végére sem hunyt ki a sajnálat lángja, összefonta a karját, és kelletlenül megkérdezte:

– Nem kérsz egy whis... akarom mondani, teát?

Percy szemlátomást annyira megdöbbent a felajánláson, hogy gondolkodás nélkül rábólintott; ezután pedig már nem tehetett egyebet, mint figyelte, ahogy a boszorkány a teáskanna körül ügyetlenkedik a pálcájával, a teafű pedig kötelességtudóan ázni kezd az elé tett csésze alján.

Lucy beleszagolt a saját csészéjébe, engedve, hogy a felszálló mentaillat kitisztítsa a gondolatait.

– Figyelj – mondta –, ez a kamatterv egy rakás sárkánytrágya. Én a helyedben véletlenül elégetném, vagy valami. Nem terveztem beleolvasni, de megakadt a szemem az elosztáson...