✓ Utoljára, Black! (Sirius/OC ; Remus/Tonks)

🔞 22. fejezet: Hálószobatitkok

Rufus Scrimgeour olyan hangon tudta mondani, hogy jó reggelt, hogy Tonks ereiben meghűlt a vér.

– Köszönöm, hogy idefáradt ezen a korai órán – darálta a parancsnok. – Ígérem, rövid leszek... az új küldetésével kapcsolatban azonban semmi hasonlót nem ígérhetek.

A tekintete tiszta volt és éber, Tonks azonban tudta, hogy a végkimerülés határán van. Átfutott az agyán, hogy a főnőke ebben Lucyra hasonlít: rajta sem hagytak nyomot az átvirrasztott éjszakák, sem a töméntelen mennyiségű alkohol, amit fogyasztott.

Rajta, Tonkson bezzeg az is meglátszik, ha hét helyett csak öt órát alszik. Még inkább, ha egy percet sem, mint most...

– Tonks? Alvajár, vagy alkalmas arra, hogy helyszíneljen?

– Dehogy... persze – nyögte ki a boszorkány. Fáradt agyában egymást kergették az elmúlt órák történései, egyvalamiben azonban biztos volt: hogy világraszóló balhé készül.

Gilderoy Lockhart Lucy kívánságának megfelelően akkora káoszt okozott a Szent Mungóban, hogy az még a sokat megélt gyógyítókat is kikészítette; így lehetősége nyílt behatolni O'men elméjébe. A hallhatatlan egy pillanatra visszanyerte az öntudatát, ám szinte azonnal mély álomba zuhant – akárcsak maga Lucy, akit a hevesen káromkodó Sirius az ölében vitt ki a kórteremből, és aki talán soha többé nem fog felébredni...

Tonks összeszorított szájjal hallgatta, ahogy Scrimgeour ismerteti az esetet, mellyel a legapróbb részletekig tisztában volt; elvégre ő maga segített Siriusnak kimenekíteni az „ismeretlen tettest", míg Remus bele-beleütközött a láthatatlanná tévő köpeny takarásában.

Hogy mekkora bajba kerültek, az csupán lassan, részletről részletre úszott be az agyába.

– ...az elkövető régóta figyelhette O'ment – magyarázta lelkes beleéléssel Scrimgeour. – Az Imperiusszal nem tudta rávenni arra, amire vágyott, így az elméje megtörése mellett döntött. Ezzel a módszerrel tervezte eltulajdonítani az áhított információkat – bár az is lehet, hogy csak tesztelni akarta a védőbűbájokat a Rejtély- és Misztériumügyön. Hogy sikerrel járt-e, azt csak az utólagos elmevizsgálatok fogják kideríteni: lehet, hogy éppen ez a gyilkossági kísérlet vezet rá minket a megoldásra. Ha O'men állapotában valóban javulást hozott, ami most történt, egy profi amneziátor gond nélkül rekonstruálja, mi történt valójában! Remélni sem mertem volna, hogy a tettes elég okos ahhoz, hogy behatoljon a Szent Mungóba, ugyanakkor ennyire amatőr hibát vét... szerencsés fordulat, nem gondolja?

– Öhm, izé... egy kicsit túl szerencsés, nem? – nyögte ki Tonks. A gyomra mintha teniszlabda nagyságúra zsugorodott volna, és hirtelen az is nagy kihívásnak tűnt, hogy összerakjon egy értelmes mondatot.

Scrimgeour felvonta a szemöldökét.

– Magát aztán nem ejtették a fejére, mi, Tonks? Valóban gyanús eset, de meggyőződésem, hogy O'men sorsáért ugyanaz a személy – vagy csoport – felel, aki, vagy akik Caramelt is megátkozták. Az, hogy hibázni kezdtek, azt jelenti, hogy szorul a hurok... hogy valami megváltozott...

Tonks fejében egymást kergették a gondolatok. Legszívesebben mindent elmondott volna Scrimgeournak, de Siriust nem árulhatta el – akkor sem, ha a parancsnok órákon belül kideríti, mi történt.

– És... mit csinálunk most? – kérdezte a tőle telhető leglelkesebb hangon.

– Johnnal már mentünk egy kört a kórházban – felelte Scrimgeour. – Mindenkit kikérdeztünk, kivéve magát O'ment – a gyógyítók még vizsgálják. Addig is, menjen vissza az osztályra, és tudja meg, milyen állapotban van most. Hamarosan a minisztérium hivatalosan is kiküld egy amneziátort; Johnnal személyesen fogjuk elkísérni.