✓ Utoljára, Black! (Sirius/OC ; Remus/Tonks)

8. fejezet: A mindenható

A két nő úgy tett, mintha csak véletlenül találkoznának: régi iskolatársakra jellemző hirtelen, széles mosollyal telepedtek le a minisztériumi kávézó kis, kerek asztalainak egyikéhez, s az alkalomhoz illően felületes beszélgetésbe mélyedve várták, hogy az ebédszünet végeztével kiürüljön körülöttük a helyiség.

Tonks képtelen volt megállni, hogy időnként körbe ne nézzen; addig kavargatta még kóstolatlan capuccinóját, míg szinte teljesen el nem tűnt a tetejéről a hab. A vele szemben ülő Lucy Dawlish ezzel szemben maga volt az éteri nyugalom szobra – lusta pálcaintésekkel keverte el a teájában a tejet, és Tonks tudta, hogy alig bírja magával tartani a kávéfogyasztással kapcsolatos nyílt ellenérzését.

Amikor már nem bírta tovább a csendet, közelebb hajolt barátnőjéhez, őszintén remélve, hogy a haja nem vált paradicsompirosra az izgalomtól.

– Na? Sikerült?

– Tizenöt perc és kiderül – felelte faarccal Lucy. Ha az ember közel hajolt hozzá, a Százfűlé-főzet kesernyés illata halványan még ott lebegett körülötte; ám inkább volt emlék, mint valódi észlelés. – Ha sipirc van, szólok.

– De megvan a cucc?

– Nem hozhattam ki... a könyvtáros nehezebb eset, mint Madam Cvikker, szóval kicsit össze kellett zagyválnom az agyát. Ha minden jól megy, nemsokára megjelenik mindennel, ami nekünk kell.

– És ha nem? – nyugtalankodott Tonks.

– Olyan nincs – felelte Lucy, és belekortyolt a teájába. – Addig is – tette hozzá –, beszélni akartam veled.

– Miről? – kapott a szón Tonks. Az agyában egymást kergették a lehetőségek: a Rend dolgai, Remus, Sirius, vagy éppen a tény, hogy Lucy hosszú évek óta először beszélt az apjával – a témaválasztás azonban meg sem közelítette ezeket a kérdéseket.

– A Delacour csajról. Mit tudsz róla?

Tonks meghökkenve kavargatta tovább az immár hideg kávét. – Hát, öhm... csak azt, amit mindenki. Francia. Pofátlanul szép, és sülve-főve együtt vannak Bill-lel. – Kissé oldalra döntötte a fejét. – Ugye nem valami bosszúfélét forralsz? Köztünk szólva, nem vagy egy csúnya boszi, de itt egyikünk sem rúg labdába...

Lucy arcán sértődöttség suhant át.

– Arra vagyok kíváncsi, hogy akad-e három működő agysejtje – felelte hidegen. – Képes megtanulni pár egyszerű szabályt, vagy ha belenézel a szemébe, látod mögötte a falat?

– Hát... végül is Trimágus bajnok volt, és az angolja is sokat fejlődött a nyáron – felelte zavartan Tonks. – Ez meg honnan a fenéből jött neked, ha szabad kérdeznem?

– Állást keres – vont vállat Lucy. – Lejárt a gyakornoki szerződése, és megkérdezte, nincs-e szükségem titkárnőre.

Tonks belekuncogott a kávéjába. – Hát, akkor lehet, hogy mégsem akkora zseni. Ki a halál akarna pont a te titkárnőd lenni?

– Szerintem pontosan tudja, hogy vele fogom elvégeztetni az összes munkámat – felelte lezseren Lucy. – Valamiért mégis hagyja, de nem értem, miért. Valahányszor egy légtérbe kerülünk, olyan paraszt vagyok vele, amennyire emberileg lehetséges, ő meg fogja magát, és szívességet kér tőlem... meg arról kezd pofázni, hogy jó ember vagyok én, csak szomorú. Majdnem felképeltem! De nem bírom ki, tudni akarom, miért csinálta. Meg akarom érteni.

– Lehet, hogy ő is meg akar érteni – vetette fel Tonks. – Te vagy a misztikus ex, és Bill egy kicsit még mindig össze van törve miattad. Talán be akarja bizonyítani magának, hogy te is csak ember vagy, és nincs benned semmi természetfeletti.