✓ Utoljára, Black! (Sirius/OC ; Remus/Tonks)

Epilógus

A varázstalan szemlélő számára Bunhill Fields egy közönséges park volt Islington szívében: egy falatnyi zöld a Citytől északra, ahol az ember pár percre letelepedhet egy padra, és az élet mulandóságán töprengve csodálhat meg egy sor több száz éves sírkövet, miközben túlárazott capuccinóját kortyolgatja. Ritka alkalmakkor azonban – mint például 1996. július 7-én, vasárnap, délelőtt tizenegy órakor – a járókelők valami rejtélyes okból elkerülték a hajdanvolt temetőkert békés szigetét, a zöld gyepen pedig másnapra új sírkő jelent meg – még ha a később odatévedők nem is látták újnak.

A londoni varázslóközösség temetője nem volt nagy: összességében úgy festett, mintha valaki egyszerűen ottfelejtett volna egy darabka erdőt a muglik magas kockaépületei között. A temetőkertben mindig csend volt, hiába tülköltek éjjel-nappal a taxik a kovácsoltvas kerítés túloldalán; a dús lombú platánfák tövében haragos-zölden burjánzott a fű, s a töredezett, mohalepte síremlékek hosszú árnyékot vetettek a reggeli verőfényben.

Rufus Scrimgeour a kertet szegélyező mugli bérház falának dőlve állt, és meredten bámulta Bunhill Fields legújabb síremlékét. Kevesebb, mint egy órával ezelőtt nézte végig, ahogy Albus Dumbledore jóvoltából a helyére kerül, és a gyászolók elhalmozzák virágokkal, majd lehajtott fejjel odébbállnak.

Scrimgeour nem tartotta magát érzelgős embernek, ám kevés dolog keserítette el jobban, mint egy friss sírhant látványa – egy olyan sírhanté, amit talán meg sem kellett volna ásni, ha ő éberebben figyel. Minél tovább bámulta Lucy Dawlish lendületes, kalligrafikus betűkkel márványba vésett nevét, és az alá kanyarított sekélyes idézetet (utolsó ellenségként a halál semmisül meg – jó vicc, Dumbledore!), annál biztosabb volt benne, hogy megakadályozhatta volna azt a nyomorult balesetet.

Persze nem is volt baleset – nem lehetett az.

Óriásit hibázott, ez nem is kérdés. Túlságosan elvakította a remény, hogy egy csapásra megoldhatja a halálfaló-problémát. Belesétált a csapdába. Ha akkor lett volna annyi hatalma, annyi befolyása, mint most...

– Hamarabb tudtam róla, mint maga – szólalt meg mögötte Gnarlak –, de azért gratulálok.

Volt valami a kobold hangjában, amitől Scrimgeour ösztönösen rámarkolt a köpenye bélésébe rejtett pálcára.

– Azt eddig is tudtam, hogy nincsenek morális gátlásai – felelte, a fogai közt szűrve a szavakat –, de nem hittem volna, hogy ide meri tolni a képét. Legközelebb várjon meg az irodámban.

– Maga is idetolta a képét – jegyezte meg Gnarlak –, pedig visszafordíthatta volna, ami történt. A hatalom a kezében volt... persze én sem tettem volna meg a helyében, de ez más kérdés. Nem lenne illendő erről beszélnem, miközben éppen a nevetségesen gyenge emberi moralitás irányelvei szerint óhajt kioktatni.

– Maga tényleg nem érzi a súlyát annak, amit tett? – sziszegte Scrimgeour.

Hosszú csend következett; ő karót nyelve állt, és Lucy Dawlish síremlékét bámulta, Gnarlak pedig derűs nyugalommal figyelt egy bogyókkal lakmározó feketerigót.

– Sosem fogom megérteni ezeket a különös emberi rituálékat – jegyezte meg csevegő hangon a kobold. – Ugye tudja, hogy a primitív őseik elsősorban praktikus okokból temették el a halottaikat?

Scrimgeour nagy nehezen levette a tekintetét a sírkőről, és ránézett. Gnarlak látszólagos érzéketlenségét némileg ellensúlyozta, hogy – a gringottsi küldöttség többi tagjához hasonlóan – kiöltözött Lucy Dawlish búcsúztatására; a legjobb aranygombos mellényében feszített, és a Gringotts címerével díszített pecsétgyűrűje is az ujján volt.