✓ Utoljára, Black! (Sirius/OC ; Remus/Tonks)

11. fejezet: A törvény korlátoz

Van abban valami különleges összekovácsoló erő, ha két ember tudja egymásról, hogy előző éjszaka a másik sem aludt, gondolta Tonks.

Mellette Remus Lupin makacsul bámulta a Roxfort Expressz mozdonyából kiáramló gőzt. A piros szerelvény egy lódulással nekiindult, majd lassan kigördült az állomásról. A vonat ablakaiból kihajoló, integető gyerekek arcát hamar elnyelte a messzeség.

– ...kezd olyan lenni, mint Mundungus – dörmögte Rémszem, és Tonks ijedten elkapta a tekintetét Remusról.

A vén aurort szemlátomást megviselte, hogy nem sikerült pontról pontra kiviteleznie aprólékos tervét: a Harry Pottert és barátait kísérő rendtagok többsége a vonat indulásának pillanatában szétszéledt, ő azonban még mindig a kilenc- és háromnegyedik vágányról kifelé hömpölygő embertömeget figyelte, ellenséges kémek után kutatva.

– ...neked bezzeg megtanították, hogy tartsd magad az utasításokhoz, mi? – Rémszem szédítően pörgő varázsszemének pillantása egy másodpercre sem engedte el Tonksot. – Ebben a hónapban ez a negyedik alkalom, hogy késik. Illetve, a fenét késik, nincs sehol!

– Dawlish egy csomószor bent tartja Sturgist – kelt kollégája védelmére Tonks. – Ráadásul egész éjjel őrködött. Biztosan elaludt...

Mordon csak legyintett. – Pont olyan léhűtő lett, mint Dung. Jelenteni fogom Dumbledore-nak.

Tonks egy pillanatra ellenállhatatlan kísértést érzett, hogy a vén auror arcába üvöltse: Mundungus azért nincs itt, mert egy másik világban ragadt – hamar belátta azonban, hogy egy ehhez hasonló vallomás túl sok kellemetlen kérdést vetne fel. Csendben maradt tehát, és úgy tett, mint aki nagyon siet a munkahelyére; később azonban egy éles kanyarral arrafelé vette az irányt, amerre a Roxfort Expressz eltűnt.

Remus úgy várt rá, mintha megbeszélték volna, hogy találkoznak. Tonks egy pillantással meggyőződött róla, hogy senki sincs körülöttük, aztán behunyt szemmel koncentrálva megszabadult a csigás hajú öregasszony álcájától, melyet a pályaudvari megjelenés alkalmából ötölt ki magának.

– Sirius eltűnt – mondta köszönés helyett Remus. – Ugye nem lehet, hogy elkapták? Mintha Lucius Malfoyt is kiszúrtam volna a peronon...

– Elment a saját dolgára – vont vállat Tonks. – Gondolom, sejtette, hogy beszélni akarok vele.

Remus szakasztott ugyanolyan mozdulattal nézett körül, ahogy az imént ő.

– Neked is feltűnt, ugye? Elveszítettünk egy napot. Scabior későbbre hozott vissza bennünket, mint ahonnét jöttünk.

Tonks némán bólintott. Néhány órája sokként érte a felfedezés, hogy alig tért vissza őrült kalandjaiból, már indulhat is, hogy kikísérje Harry Pottert a Roxfortba induló vonathoz. Kezdetben csak valami furcsa, lappangó hiányérzet kínozta; később azonban rádöbbent, hogy van huszonnégy teljes óra, amelyről képtelen számot adni magának. Hogy ez a sorsvarázslatok természetes velejárója-e, vagy valami újkeletű katasztrófa, azt nem tudta; és nem is volt benne biztos, hogy tudni akarja. Elvégre Scabior saját állítása szerint nem képes kontrollálni az időt...

– Furcsa ez az egész, nem?

Remus gondterheltnek tűnt; őszes haját meg-meglebbentette a könnyű reggeli szellő.

– ... az ember azt gondolná, ha átkerül egy másik valóságba, ott majd történik vele valami rendkívüli. Őrült kalandok, lehetetlen, álomszerű események, ilyesmi. Erre... semmi!

– Dungnak talán kijut a jóból – dünnyögte Tonks. – És még csak beszélni sem tudunk vele, nemhogy visszahozni! Remélem, tényleg úgy lesz, ahogy Scabior mondta, és magától visszatalál.