✓ Utoljára, Black! (Sirius/OC ; Remus/Tonks)

24. fejezet: Az utolsó

** Figyelmeztetés: Ha frissen ért valamilyen - bármilyen - gyász, és még nem érzed magad stabilnak, akkor óvatosan ezzel a fejezettel. **

Utoljára, Black!

Huszonnegyedik fejezet: Az utolsó

A Cadillac motorja egy sebzett sárkány vadságával bőgött fel, ahogy Lucy tövig nyomta a gázt a Victoria rakparton. Értékesnek tűnt minden másodperc, amit lefaragott az Islingtonból Westminsterbe tartó, eleve sem túl hosszú útból – ugyanaz a rettegéssel keveredett sürgető tettvágy fogta el, mint két éve, mielőtt holtan találta Merulát a Rókalyukban. Egy mellékutcában aztán leparkolta az autót, és kiszállt, mély, lassú lélegzetvételekkel próbálva lelassítani dübörgő szívverését.

Most, tizenöt perc és három kisebb pánikroham után is az tűnt a leglogikusabb döntésnek, hogy az édesapja segítségét kérje. Kingsley szolgálatban volt, Scrimgeour a szabadságát töltötte, a többi aurorral pedig nem csak hogy nem volt közvetlen viszonyban, de Tonks elbeszélései alapján egy lyukas üst befoltozásával sem bízta volna meg őket. John Dawlish maradt az egyetlen lehetőség: John Dawlish, és a kockázat, hogy ki kell majd törölnie az emlékeit.

Lucy gyors léptekkel vágott át a késői óra ellenére is népes utcán, megoldási lehetőségeken töprengve. Természetesen kitalálhat valami mesét, az apja azonban okos ember: értékes percek telnének el, amíg meghányja-veti magában a szavait, és eldönti, segít-e. Tonks ezalatt megfulladhat, elvérezhet, kómába eshet, vagy egyéb rettenetes dolgok történhetnek vele. Nem engedheti meg magának, hogy késlekedjen!

Ő nem tud kivont pálcával berontani a Rejtély- és Misztériumügyre, ahogy Sirius tenné, és mindenkit összeátkozni, aki a szeme elé kerül. Arra sem képes, hogy a háttérből mozgassa a szálakat, mint Dumbledore, és olyan helyzetet teremtsen, aminek köszönhetően Tonksot megtalálják. Ő, Lucy csak annyit tehet, hogy elmondja az igazat...

A Mágiaügyi Minisztériumba számos kínos és kevésbé kínos módon el lehetett jutni. Lucy a legegyszerűbbet választotta: befordult egy szűk mellékutcába, elviharzott több betört üvegű üzlet, egy két méter magasságig összegraffitizett fal és egy ötvenes évekből hátramaradt kék telefonfülke előtt, majd magára zárta a vendégbejáró ajtaját. Az is egy telefonfülke volt, de piros, és egy árnyalatnyival kevésbé koszos, mint az utcakép többi szereplője. Lucy leemelte a kagylót, és remegő ujjakkal tárcsázta a hat-kettő-négy-négy-kettőt.

– Köszöntöm a Mágiaügyi Minisztériumban – szólt a kagylóból egy gépies, női hang. – Kérem, adja meg a nevét és látogatása célját.

– Lucy Dawlish, családi ügy – felelte jól begyakorolt közönnyel a boszorkány, és anélkül vágta zsebre a kezébe pottyanó kitűzőt, hogy akár csak egy pillantása méltatta volna azt. – Gyerünk már, a franc egyen meg...

A telefonfülke lift módjára ereszkedni kezdett a minisztérium alsóbb régiói felé, majd halk nyikorgással megállt. Lucy összeszorította a fogát, és pálcát rántott; sok minden múlt az elkövetkezendő néhány perc eseményein.

A zagyváló átok, melyet ösztönösen előre küldött, ártatlanul csapódott a falba, a minisztérium fogadótermében ugyanis senki sem volt, aki pálcavizsgálatnak vethette volna őt alá ezen a késői órán. Ez egyúttal azt is jelentette, hogy aki Tonks és Mr. Weasley életére tört, ugyanígy kedvére sétálgathatott Nagy-Britannia legszigorúbban őrzött mágikus intézményében.

Lucy fojtottan szitkozódva zárta magára a liftajtót, és indult az Auror Parancsnokság felé. Miért ilyen ostoba a brit varázslóközösség teljes vezetése?! Hogy lehetnek annyira óvatlanok, hogy még ő, Lucy Dawlish is lepipálja őket felelősségteljes gondolkodásban? Akkor is ostobaság lenne őrizetlenül hagyniuk a minisztériumot, ha nem fenyegetné egész Angliát Voldemort nagyúr...