✓ Utoljára, Black! (Sirius/OC ; Remus/Tonks)

7. fejezet: A másik Lucy

Harry Pottert felmentették.

A tény nem volt különösebben felkavaró vagy meglepő; ha mást nem, legalább annyit bizonyított, hogy a minisztériumban még mindig működött valamiféle jogrendszer. Sirius biztosra vette, hogy Cornelius Caramel minden személyes befolyását bevetette, hogy keresztfia a lehető legsúlyosabb büntetést kapja; hogy mégsem sikerült börtönbe küldenie őt, az egyszerre töltötte el megkönnyebbüléssel, elégtétellel és tompa, kínzó ürességgel.

Persze soha, egy pillanatig sem kívánta Harrynek, hogy kicsapják az iskolából; ám a gondolat, hogy szeptembertől kettesben maradjon Siporral a Grimmauld téri házban, napról napra kibírhatatlanabbnak tűnt. Sirius szívesebben küzdött volna a vándorélet állandó viszontagságaival, mint hogy tétlenül vesztegesse az idejét – ha ugyanis minden falat élelemért és minden nyugodt éjszakáért meg kell küzdenie, legalább nincs ideje gondolkodni és emlékezni.

Mióta megszökött Azkabanból, és ismét képes lett gondolkodni és érezni, mintha folyamatosan pengeélen táncolt volna öntudat és őrület, fogható valóság és valami sötét, feneketlen mentális szakadék között. Az állandó, kényszeres cselekvés vált egyetlen mentsvárává: minden lépését feladatok és kihívások töretlen láncolatába rendezte. Semmit sem csinált pusztán azért, mert kedve tartotta – a kukákból előtúrt Reggeli Próféták bogarászásától Csikócsőr lehullott tollainak leltározásán át a Roxmorts határában csellengő kóbor kutyákkal való barátkozásig minden cselekedetének megvolt a maga logikus célja és előnye.

Ez az aprólékos műgonddal felállított rendszer akkor ingott meg először, amikor Remus után utazott Erdélybe. A mentőakció ideje alatt túl gyorsan pörögtek az események ahhoz, hogy bármit is előre megtervezzen, ha pedig mégis, azt a Lucy Dawlish körül folyamatosan termelődő káosz hamar felülírta – mint például akkor, amikor valami pillanatnyi elmebaj hatására úgy döntött, magával viszi őt Londonba.

Utólag sem tudta eldönteni, vajon a boszorkányt sajnálta-e meg aznap éjjel, vagy inkább saját magát; Lucy Dawlish társasága mindenesetre kellően kiszámíthatatlan és szórakoztató volt ahhoz, hogy még néhány napig ne szakadjon rá az a félelmetes, gyötrő magány, amit tétlen pillanataiban érzett. Azáltal, hogy mindketten ugyanazokat a hazugságokat ismételgették saját maguknak, kialakult köztük valami furcsa, nyers megértés – túl közvetlen volt ahhoz, hogy kellemesnek lehessen mondani, ugyanakkor túl megfoghatatlan ahhoz, hogy Sirius zavarbaejtőnek tartsa.

A rejtélyes módon terjedő pletykák ellenére ugyanis a világon semmi nem történt kettejük között; sem a Ritzben, sem a Gringottsban, sem az akkor még csapdák százaitól hemzsegő Grimmauld téri házban. Siriusnak eszébe sem jutott a dolog, hisz minden gondolatát Voldemort visszatérésének, és a keresztfiával kapcsolatos aggályainak szentelte. Egyébként is: arra, hogy egy Lucy Dawlish-féle nő – a jelenlegi elmeállapotában, hogy a külsejéről már ne is beszéljünk – összeszűrje vele a levet, nagyjából annyi esély mutatkozott, mint hogy Cornelius Caramel húszoldalas bocsánatkérő levelet ír neki, és kinevezi aurorparancsnoknak.

Sokkal könnyebb volt elviselnie a sorsát, amíg elhitte, hogy csupán átmenetileg lesz a Black-ház foglya, miközben a többiek, akik közül sokan még csak nem is képzett aurorok, nap mint nap az életüket kockáztatják. Tudta, hogy boldogtalansága élete végéig a nyomában lesz, akár a tulajdon árnyéka; de ha már mindenáron szenvednie kellett, szívesebben szenvedett volna egy küldetésen, mint a szülei gyűlölt házába zárva.

Ennyi erővel akár vissza is mehetne Azkabanba, és magára zárhatná a cellaajtót. Féregfark újra kifogott rajta, valahol most is éppen röhög a markába...

– Sirius?

Ösztönösen érezte a kezet, mielőtt az elérte volna a vállát; úgy pattant fel, és szegezett pálcát a jövevényre, mintha Voldemort pókhálóujjai kulcsolódtak volna a torkára.