✓ Utoljára, Black! (Sirius/OC ; Remus/Tonks)

28. fejezet: Dumbledore titka

Lucy kábán nézett körül az igazgatói irodában. Dumbledore furcsa szerkezetei pontosan úgy eregették a gőzt, mint amikor legutóbb itt járt – mintha a kaotikus helyiségben egyszer s mindenkorra megállt volna az idő.

Lucy Dawlish-nak elege volt az időből.

Feszülten állt meg a kandalló előtti szőnyegen; próbált nem törődni vele, hogy az iroda falaira aggatott portrék egytől egyig őt bámulják festett szemeikkel. Dumbledore úgy tett, mint aki észre sem veszi a nyugtalanságát: komótos mozdulatokkal sétált a szekrényhez, amiben a merengőjét tartotta, és leemelt a fölötte lévő polcról egy üveg gint.

– Nem kérek inni – tört ki Lucyból. – Csak mondja el, amit akar, és hadd menjek haza!

Dumbledore olyan együttérzően pillantott rá, hogy szinte fájt.

– Biztos benne? Jómagam beneveznék egy kis szíverősítőre...

– Akkor ne gint igyon, hanem konyakot – morogta Lucy. Igyekezett úrrá lenni tagjai remegésén, miközben helyet foglalt a Dumbledore íróasztalával szemközti székben. Várakozva nézett az igazgatóra, ő azonban nem vette a lapot: egy pálcaintéssel elővarázsolt két poharat, és derekas adag italt töltött beléjük.

– Tonikot?

Lucy megrázta a fejét, és némán figyelte, ahogy Dumbledore felönti az alkoholt a kesernyés itallal, majd szórakozott pálcaintésekkel felkeveri.

– Miért vagyunk itt, professzor úr?

Dumbledore felsóhajtott. – Nem is tudom, hol kezdjem...

– Célszerű lenne az elején – sziszegte Lucy. Nem törődött a portrék méltatlankodásával: nem akart mást, csak aludni, és mindenről megfeledkezni.

Dumbledore, hihetetlen módon, mosolygott.

– Az elején, hmm? Nos, igen... a dolgoknak elvégre általában van elejük, közepük és végük, amelyek logika szerint követik egymást. A baj akkor van, ha ezek összekeverednek, nem igaz?

Lucy makacsul hallgatott. Úgy érezte magát, mint ötödéves korában, amikor Myron Wagtail után szökött Amerikába, lemaradva az RBF-vizsgáiról. Miután a MACUSA visszahozta Angliába, azzal a meggyőződéssel ült le ugyanebbe a székbe, hogy Dumbledore ki fogja rúgni. Az ősz varázsló akkor szigorúan ránézett – valahogy úgy, mint most –, és nagyot sóhajtott; aztán kissé megenyhült az arca, és közölte, hogy egy hetet tud szánni arra, hogy megtanítsa neki a gyakorlati vizsgáihoz szükséges anyagot.

Ahogy azon az estén, Dumbledore most is végtelen türelemmel nézte őt.

– Kérem, mondja el, mi történt – szólalt meg. – Mindent. Scabior valószínűleg a lelkére kötötte, hogy titkolja előlem az igazságot, de jó részét már így is sejteni vélem... ha pedig mégis tévedek, akkor nem engedhetjük meg magunknak a késlekedést, melyet hibás helyzetfelismerésem okozna. Életeket menthetünk meg!

Lucy nyelt egyet. – Scabior szerint katasztrófát okoznék.

– Scabior téved. – Dumbledore komolyan nézett rá. – Lucy, maga régóta elégedetlen a Főnix Rendjének tevékenységével; a saját kezébe vette az irányítást, ám túl messzire ment, és most nem érti, mi történt magával ma este. Misztikusnak látja, megfoghatatlannak, fél tőle. Mondja, nem is akarja megérteni? Nem kíváncsi rá, mi van a dolgok mögött?

– Mind csak manipulálnak! – csattant fel Lucy. – Össze-vissza beszélnek... maga, Scabior, meg J. S.!

Dumbledore nagy szemeket meresztett rá.