✓ Utoljára, Black! (Sirius/OC ; Remus/Tonks)

33. fejezet: Beteljesedik | II. rész

 – Little Hangleton. Nem Whinging, Merlin billentsen seggbe, hanem Hangleton... gyerünk... nem létezik, hogy egy sincs...

– Pillants eggyel feljebb, Dawlish – szólt rá Ampók. – Nem az adatbázis hibája, hogy harminc év alatt sem sikerült megtanulnod az ábécét.

– Huszonöt! – csattant fel Lucy. – Amúgy meg fogd be, vagy szarrá átkozlak!

A Gringotts zsupszkulcsraktárában álltak. A levegőben porszemek táncoltak, Ampók pedig gyanakodva fürkészte őt.

– Elegáns és diplomatikus, mint rendesen. Gondolom, hiába kérdezném, miért éri meg nekem, hogy becsempésztelek ide meglopni a Főnököt, ha csak kellemetlenkedsz...

– Ne drámázz már! – sóhajtott Lucy, azzal lekapta a polcról a LITTLE HANGLETON címke fölé pakolt rozsdás konzervdobozt, és kissé megszorította, mintha így akarna meggyőződni róla, hogy valóságos. – Gnarlakot nem érdekli, hány zsupszkulcsot emelek el, ha megkapja, amit akar.

– És ha megkérdezném, mire kell ez most neked...

– ...akkor kapnál egyet a képedbe – sziszegte Lucy, és nekivágott a raktárból kivezető folyosónak. A koboldnak futnia kellett, hogy lépést tartson vele.

– Ha megint Dolores Umbridge-ról van szó – mondta élesen –, akkor én a helyedben leállnék a hajtóvadászattal.

Lucy megtorpant, és csodálkozva visszafordult.

– Sosem voltunk még ilyen közel hozzá, hogy elkapjuk!

– Ne mondd, hogy nem figyelmeztettelek – vont vállat Ampók. – Csináld tovább nyugodtan a hülyeségeidet, innentől kezdve ez a te dolgod.

Lucy agyán átfutott, hogy ha egy kobold ilyet mond, annak fele sem tréfa, de elhessegette a gondolatot. Most nincs ideje Ampókot faggatni – Dumbledore-ra van szüksége!

A kobold kíváncsi tekintetétől kísérve rohant ki a bank belső udvarára. Ez a zsupszkulcs ugyanúgy csak parancsra indult el vele, mint a legutóbbi, ami Azkabanba vitte; Lucy arcizmai megfeszültek, amikor megérezte az ismerős rántást a köldökénél, és összefolyt körülötte a világ.

Aztán – ahogy minden alkalommal – hirtelen vége szakadt az utazásnak, és a talpa poros földútnak ütközött.

Lucy körülnézett. Kusza, elvadult sövénnyel szegélyezett szekérúton állt; a nyáreste illatai töményen, bódítóan hatoltak az orrába, a füle mellett rózsabogár húzott el. Közel s távol egy lelket sem látott, ami nem lepte meg: az út mentén álló kopott tábla tanúsága szerint még egy egész mérföldet kellett gyalogolnia, hogy beérjen a faluba.

– Fájt volna a sarki kocsma budijába küldeni, mi? – morogta rosszkedvűen a boszorkány, és megszaporázta a lépteit. Egy ideig latolgatta, ilyen kis távolságról vajon oda tudna-e hoppanálni a település fölött trónoló büszke kúriához, a kudarctól való félelem azonban visszatartotta, hiába tűnt kézenfekvőnek, hogy a rossz emlékű temető fejfái között kezdje a kutatást. Közel tízpercnyi gyaloglás után az út éles balkanyart vett, majd meredek domboldalra hágott, kilátást engedve a lent elterülő völgyre – a völgyön túl, a szemközti domb tetején pedig ott állt a kúria.

Lucy gyomrát egyszerre szorította össze a félelem és a türelmetlenség. Tényleg odáig kell majd gyalogolnia?

Szitkozódva kezdte meg az ereszkedést a meredek lejtőn, s kis híján felkiáltott meglepetésében, amikor a következő elágazásnál megpillantotta Albus Dumbledore-t. Az ősz varázsló hátát egy kőnek vetve üldögélt a füvön, kezében egy nyitott zacskó citromos italporral, és – a jelek szerint – a naplementében gyönyörködött. Fawkes, a főnixmadár egy tölgyfa ágára telepedve pihent nem messze tőle, Lucy érkezésére azonban kihúzta a fejét a szárnya alól, és csattintott a csőrével.