✓ Utoljára, Black! (Sirius/OC ; Remus/Tonks)

21. fejezet: Egy éjszaka a zárt osztályon

A rózsaszín Cadillacből ideiglenesen fekete Sedanná avanzsált autó nagy lendülettel fékezett le a teljesen hétköznapinak tűnő, vörös téglás épület mögött. Tonks elgondolkodott, vajon ugyanaz a bűbáj ül-e rajta, mint a minisztériumi autókon: mindig mindenhová befért, sértetlenül suhant végig London szűk utcáin, és parkolóhelyet is azonnal talált.

A Szent Mungó Varázsnyavalya- és Ragálykúráló Ispotály egy mugli bérházban rejtőzött, melynek kirakatüvegén szinte olvashatatlanná fakult a Purgall & Metell Ltd. felirat. Az arra járó muglikat omlásveszélyre figyelmeztető tábla riasztotta el a közeléből; ha pedig ez nem lett volna elég, a bejáratot rejtő, divatjamúlt ruhákba bújtatott próbababákkal teli kirakathoz érve váratlanul rádöbbentek, hogy sürgős és halaszthatatlan teendőjük akadt.

Lucy fürgén kiszállt az autóból, Tonks pedig követte a példáját. Egyikük sem a megszokott külsejét öltötte magára; Lucy magas, fekete hajú, hideg tekintetű nővé, Tonks pirospozsgás arcú, skótszoknyás öregasszonnyá változott. Egy darabig vitatkoztak rajta, hogy kocsikázás helyett ne hoppanáljanak-e inkább, de Lucy – Tonks szerint inkább a mágikus helyváltoztatás iránti elszánt gyűlöletétől, mintsem valódi aggodalomtól vezérelve – rámutatott, hogy a minisztériumból figyelhetik őket.

Gondosan begyakorolt szerepük szerint átjutottak az ispotályba vezető titkos átjárón, és közölték az unott képű recepciós boszorkánnyal, hogy Dirk Cresswellhez érkeztek, aki – mint arról Tonks egy John Dawlish asztalán felejtett jelentésből értesült – egy durva kocsmai verekedés következményei miatt élvezte az intézmény vendégszeretetét. A boszorkány elkalauzolta őket a varázstárgyak okozta sérülések földszinti osztályára; a két nő úgy tett, mintha elindulna a folyosón, majd az első adandó alkalommal a lépcső felé vették az irányt. Meg sem álltak a látogatók teázójáig a legfelső, ötödik emeleten; nem volt más hátra, mint hogy kényelmesen letelepedjenek egy-egy csésze earl grey mellett, és „véletlenül" az épületben felejtsék magukat éjszakára.

Tonks igyekezett nem gondolni rá, mi történt, amikor legutóbb ültek így kettesben a minisztériumi kávézó asztalánál, ám nehezére esett leplezni idegességét. Lucy ezzel szemben maga volt a megtestesült fölényes nyugalom: elegánsan keresztbe vetette a lábát, és a pálcájával legyezgette a csészéjéből felszálló gőzt.

Egy ideig csendben ültek, aztán megszólalt.

– Mi volt ez a sztori Fleurrel? Hirtelen kitalálta, hogy mégsem Bill az élete szerelme?

– Nem értem pontosan, mi történt – felelte fojtott hangon Tonks. – Az elején minden a terv szerint haladt: sármos latin pasi lett belőlem szűk nadrágban, meg minden. Nem hiszed el, milyen jó seggem volt...

– Kár, hogy nem láttam – vigyorgott Lucy.

– Végig reméltem, hogy benézel, szóval úgy nyomtam a zs-kategóriás mugli filmes dumákat, mintha nem lenne holnap; aztán megjött Bill. Persze jelenet lett a dologból, Fleur pedig nagyon furcsán viselkedett. Hirtelen hallani sem akart az egész kibékülős-újra összejövős sztoriról, de nem értem, miért! Pont azért rendeztük meg az egészet, hogy Bill féltékenységi rohamot kapjon, és úgy is lett. Biztos mondott valami hülyeséget...

– Ja, lehet – hagyta rá Lucy. Tonks sejtette, hogy más elképzelése van az esetről; de volt valami a hangjában, ami visszatartotta a kérdezősködéstől.

– Szerinted itt vannak már a fiúk? – suttogta.

– Gondolom, igen. – Lucy vállat vont. – Éjjel sokkal nehezebb lenne bejutni az átjárón, és a szokásos kamu beteges sztori se jönne be. Egy képzelt gyógyító fél perc alatt rájön, hogy mi baja Remusnak, különösen most, hogy pár napja múlt telihold... tulajdonképpen elég nagy baromság, hogy elhívtuk őket...