✓ Utoljára, Black! (Sirius/OC ; Remus/Tonks)

20. fejezet: Örökösök

Sirius lendületesen járkált fel-alá a Grimmauld téri ház szalonjában. Az utóbbi hetekben szokásává vált tevékenységre ezúttal az szolgáltatott motivációt, hogy így nem kellett Alastor Mordon szédítő sebességgel pörgő varázsszemébe néznie.

– Ez már több, mint trehányság – erősködött az öreg auror. – Nem létezik, hogy nincs mögötte semmi. Hol kódorog már megint?!

– Mundungus mindig is ilyen volt – szólt át Arthur Weasley a szalon túlsó feléből. – Bizonyára valami halaszthatatlan üzleti ügye akadt, vagy feltartotta egy haragosa. Mire végzünk, megjelenik, és körbekínál egy üveg sherry-t.

– Valami akkor sem kerek! Hetek óta keresem a csirkefogót, és semmi nyoma. Előlem nem olyan egyszerű elbújni: világos, hogy elkapták, és csak a jóég tudja, mennyi mindent szedtek ki belőle!

– De Rémszem – szólt közbe óvatosan Remus –, hiszen Dung öt nappal ezelőtt is itt volt a megbeszélésen...

– Az nem érdekes – dohogott Mordon. – A találkozókon kívüli idő a lényeg. Olyan, mintha az a csirkefogó csakis akkor létezne, amikor mi, rendtagok összegyűlünk ebben a szobában. Egyébként lehetetlen a nyomára bukkanni!

Sirius magán érezte barátja pillantását, de nem reagált: rezzenéstelen arccal megpördült a sarkán, és a másik irányba folytatta a járkálást. Remus többször felvetette, hogy el kellene mondaniuk a többieknek, mi történt Dunggal; Lucy és Tonks azonban hallani sem akartak a dologról, Sirius pedig a maga részéről úgy érezte, egy ilyen vallomás megállíthatatlan lavinát indítana el. Ha elmondják, hová tűnt Mundungus Fletcher, akkor Scabiorról és J. S.-ről is be kell számolniuk, ezt pedig egész lavinája követné a kellemetlen titkoknak...

Persze jellemző Rémszemre, hogy egy ilyen apró részletre is azonnal ráharapjon. Világos, hogy meg kell rendezniük neki egy hamis találkozót „Dunggal", akit ez alkalommal Tonks alakít. Ő az egyetlen, akinek az álcáján nem lát át az a nyomorult varázsszem...

Meg kellett volna kérnie Lucy-t, hogy változzon át Dunggá a mai, erősen csökkentett létszámú megbeszélés kedvéért. Az legalább rávenné, hogy maradjon egy kicsit...

Sirius sarkon fordult, és ismét elindult a szalon túlsó vége felé. Aznap már vagy hússzor meggyőzte magát, hogy rettenetes ötlet volt megcsókolnia a boszorkányt, és legalább ennyiszer felülvizsgálta a véleményét. Sokszor elképzelte, hogy megteszi – ha másért nem, legalább azért, hogy megtudja, hogyan reagál –, és az, hogy Lucy nem menekült az érintésétől, reményre adott okot. Persze az is lehet, hogy csak nem akarta megbántani... mert hiába gondolja róla mindenki az ellenkezőjét, Lucy Dawlish meglepően tapintatosan tud viselkedni.

És hiába tetteti az ellenkezőjét, igenis kedveli őt, Siriust. Valószínűleg megpróbálná nem megbántani.

Mégis, ha szerezhetne maga mellé egy olyan nőt, akivel nem kell az érzéseiről beszélnie, mert magától is tisztában van velük... aki hagyja, hogy olyan legyen, amilyen... és akinek még humorérzéke is van... ha el tudná érni, hogy ez a nő legalább egy kis ideig mellette maradjon...

Az előszobából visszhangzó dörrenés hallatszott, Walburga Black portréja pedig – szokásához híven – fülsértő rikácsolással kérte ki magának a sárvérűek, vérárulók és egyéb méltatlan betolakodók jelenlétét ősei hajlékában.

– Megjött Tonks – mosolyodott el Remus, de senki sem osztotta a lelkesedését; az előszobát bezengő parázs vita zaja pedig még Mrs. Black portréjának őrjöngését is elnyomta.

– ...utoljára mondom: gőzöm sincs, mi történt! – kiabálta Tonks. – Nem én vagyok a gondolatolvasó hármunk közül, oké? Fleur hónapokig bálványozott téged, kidobtad, kitartott melletted, újra kidobtad, most meg úgy látszik, tényleg továbblépett! Ezt nem róhatod fel neki... az pedig, hogy Lucyra kened az egészet, egyszerűen nevetséges!