✓ Utoljára, Black! (Sirius/OC ; Remus/Tonks)

30. fejezet: Feketemágia

Lucy fejében megállíthatatlanul kavarogtak a gondolatok, amikor becsukódott mögötte a Corbitt-ház robosztus ajtaja. Magában továbbra is Corbitt-házként hivatkozott a régi épületre, annyira hihetetlen volt a gondolat, hogy az övé – és persze Siriusé, aki sokkal inkább otthon érezte magát benne, mint ő. Meg tulajdonképpen egy kicsit Remusé is, bár nehezen lehetett rávenni, hogy pár napnál tovább maradjon; titokzatos küldetése Londonhoz kötötte, így manapság ő volt Sipor és Csikócsőr egyetlen, többé-kevésbé állandó lakótársa a Grimmauld tér tizenkettőben. Persze Csikócsőrt is átreptethetnék valamikor ide... és azt is meg kell tervezniük, hogyan rabolják el Harry Pottert a nyáron arról a Privet Drive nevű helyről.

Fawkes, a főnixmadár a terasz korlátján tollászkodva várta őt, ahogy minden szerdán hajnal előtt; szeme okosan csillogott a már majdnem teljesen kerek telihold fényében.

– Kösz a fuvart – mondta neki szokás szerint Lucy. Fawkes csattintott a csőrével, és elegáns mozdulattal félrebillentette a faroktollait; a boszorkány beléjük kapaszkodott, és a következő pillanatban Dumbledore füstöt eregető fémszerkezetekkel teli irodájában találta magát.

Az igazgató nem úgy festett, mint aki várta őt; arany csillagos pizsamában, hálósipkával a fején gubbasztott az íróasztala mögött, és – Lucy megdöbbenésére – egy mugli képregényt olvasott.

– Bámulatos – dünnyögte. – Figyelemre méltó...

– Öhm... professzor úr?

Dumbledore felpillantott.

– Miss Dawlish! Minek köszönhetem a látogatását?

– Hát... elmarad a szokásos szerdai buli?

Dumbledore pislogott, és lassú mozdulattal becsukta a képregényt. Lucy egy kék telefonfülkét pillantott meg a borítóján, melyből egy ballonkabátos alak tört elő egyszarvúháton, hogy levadásszon egy csapat bizarr, hegyes fogú űrlényt egy temetőben – mielőtt azonban jobban megnézhette volna, Dumbledore az asztalfiókba rejtette.

– Milyen különös! – mondta derűsen. – Azt hittem, kedd van.

– Ha gondolja, akkor már itt sem vagyok.

– Ugyan, dehogy! – Dumbledore intett a pálcájával, mire ismét a nappali ruhái jelentek meg rajta. – Inkább szedelőzködjünk. Fontos dolgunk van.

Lucy hasztalanul próbálta legyűrni rosszkedvét. Az elmúlt két hónapban Dumbledore többször is átvette vele a sorsmágia alapjait, ő azonban egyszer sem volt képes varázslattal felfedni azokat a ragyogó, testetlen fonalakat, amelyeket Dumbledore korábban minden erőfeszítés nélkül, a szeme láttára ragadott meg és csavart az ujja köré. A professzort ez egyáltalán nem látszott zavarni; minden alkalommal megismételtette vele a feladatot, és miután Lucy kudarcot vallott, valami más tudást kezdett átadni neki.

A boszorkány – általános csalódottsága ellenére – már két hét után úgy érezte, többet tanult Dumbledore-tól, mint hét roxforti éve alatt összesen: a professzor hol a Fidelius-bűbáj módszertanába avatta be, hol a kiábrándító bűbáj különböző variációit mutatta meg neki, a legutóbbi alkalommal pedig felfedte, hogyan tud üzenetet küldeni a patrónusával anélkül, hogy azt a környezetében bárki észrevenné. Lucy figyelmét nem kerülte el, hogy bűbájokat tanít neki, nem pedig transzformációs varázslatokat vagy párbajozáskor használt átkokat – Dumbledore ugyanis a legtöbb tanárával ellentétben hamar megértette, hogy ha semmi sikerélménye nincs, hamar feladja a próbálkozást.

Talán ezért nem kérte meg azóta sem Siriust, hogy párbajozzon vele. A varázsló nyilvánvalóan legyőzhetetlen ellenfél volt a számára, ráadásul már-már komikus elszántsággal védelmezte mindentől és mindenkitől. Lucy tartott tőle, hogy ha párbajoznának, Sirius szándékosan kímélné őt...