✓ Utoljára, Black! (Sirius/OC ; Remus/Tonks)

⚠ 34. fejezet: Az igazság

| FIGYELMEZTETÉSEK |

1) Ez a fejezet a sorozat legkomolyabb plot twistjét tartalmazza. Ha valamilyen úton-módon most tévedtél ide először, vagy még nem itt tartasz a fejezetekben, arra kérlek, NE olvasd el, mert így elrontod magadnak a meglepetést:) Ha ezzel a "kötettel" kezdted az olvasást, akkor is arra kérlek, hogy gondold végig, el akarod-e olvasni a korábbi részeket, mielőtt belevágsz ebbe a fejezetbe -- persze a te döntésed!

2) Szeretnék idebiggyeszteni egy NAGYON komoly gyászélmény/ gyászfeldolgozás trigger warningot.

~ ~ ~ ~ ~

Utoljára, Black!

Harmincnegyedik fejezet: Az igazság

– Izé... kérdezhetek valamit?

Firenze egy arcvonással sem árulta el, hogy hallotta a kérdést, Lucy mégis tudta, hogy megragadta a figyelmét.

– Nem csak tőled – feszítette tovább a húrt –, hanem a bokorban lapuló haverjaidtól is.

Szavai elérték a kívánt hatást: falomb zörrent, és két másik kentaur lépett ki a harmattól csillogó tisztásra. Lucy tudta, hogy az egyiket Ronannak, a másikat Goronnak hívják: hatodéves korában sokat járta velük az erdőt.

– Nagy utat jártak be a csillagok, mióta legutóbb találkoztunk, Lucy Dawlish – szólalt meg Ronan. – Reményre ad okot, hogy nem felejtettél el mindent, amit tanítottunk neked. Amikor barbár módon feldúltad az erdőnket a masináddal, elfogott a kétség...

– Mert beszélni akartam veletek! – csattant fel Lucy. – Kértem én udvariasan is, de senkit sem érdekelt.

– Tudjuk, mit akartál! – mordult fel Goron. – Olyanokkal közösködsz, akik képtelenek megbékélni a sors folyásával.

Lucy megkockáztatott egy oldalpillantást Dolores Umbridge-ra. A főinspektor akkor mozdult meg utoljára, amikor Magorian, a Tiltott Rengeteg mélyén élő kentaurcsorda vezére Lucy kitartó kérlelésének engedve kiadta az útját, azzal a feltétellel, hogy többé egy „emberfajzat" sem merészkedik a területükre. Bármi is történt vele az elmúlt órákban, hatott: mivel külsőre sértetlennek tűnt, Lucy azzal magyarázta a helyzetet, hogy a kentaurokat mocskos félállatokként aposztrofáló Umbridge egyszerűen képtelen volt feldolgozni, hogy általa alsóbbrendűnek tartott lények döntenek a sorsáról.

Sokk ide vagy oda, a boszorkánynak nem akaródzott nyíltan beszélnie előtte – Goron azonban megtette helyette.

– Nem vagy különb, mint azok az ostoba embercsikók az iskolából – szögezte le. – Holmi vadászkutyának használtak minket, hogy becserkésszük ezt itt – lenéző kézmozdulatot tett Umbridge felé –, te pedig ahelyett, hogy megelégednél a tudással, amivel felruháztunk, tovább követelőzöl. Feldúlod az erdőnket, mintha a tiéd lenne!

– Oké, a Led Zeppelint nem kellett volna – ismerte be Lucy. – Legközelebb ha Csajkovszkij megy a kocsiban, előjöttök, vagy jobban szeretitek Vivaldit?

– Nem feladatunk, hogy bolondok rendelkezésére álljunk – felelte hűvösen Goron.

Lucy finoman fejet hajtott előtte. – Tudom – felelte. – De valaha a barátaim voltatok, és jobban bízom a ti bölcsességetekben, mint az emberekében. A tanácsotokat akartam kérni, de aztán megtaláltam Firenzét, és...

– Meggyógyítottad – bólintott Ronan. – Ezt becsüljük, még ha Firenze nem is térhet vissza közénk. Visszaadtuk a fajtársadat, te pedig visszahoztad az életbe a miénket: kölcsönös adósságunk ezzel megszűnt.