✓ Utoljára, Black! (Sirius/OC ; Remus/Tonks)

14. fejezet: Fleur választása

Nymphadora Tonks a bűnügyi nyilvántartás fölött ült, és a fejét vakarta. Az apró, fekete betűk ugyanolyan könyörtelen végérvényességgel virítottak a papíron, mint bármelyik másik esetszám alatt, csak a feje hasogatott egy fokkal jobban, mint általában.

– Azt mondtad, többet nem fordul elő.

– Dora – felelte Lucy Dawlish bűnbánóan –, tényleg azt hittem. Így görbüljek meg.

– Szerintem nem egészen érted. Bekerültetek a mugli híradóba...!

– A-a! – Lucy komikus határozottsággal emelte fel a mutatóujját. – A mugli híradóba csak annyi került, hogy egy Yorkshire-i járőr túltolta az LSD-t.

– Három szemtanú látta...

– Túldramatizálod. Most képzeld el, hogy fog ez hangzani a Leeds-i kapitányságon a jegyzőkönyvben... "Smith hadnagy, uram, jelentem, láttam, ahogy Johnny Thunders 230-cal hajt le az A1-es sztrádáról, és tessék elképzelni, egy KENTAUR VOLT A HÁTSÓ ÜLÉSEN!" Szerinted Smith hadnagy mégis mi a Merlin ótvaros valagát tud erre mondani azon kívül, hogy Johnny Thunders már '91-ben elpatkolt?

– Lucy! – Tonks hangja élesen csengett. – Nekem ezt alá kell íratnom Scrimgeourral.

– Mondd neki, hogy épp Dumbledore után nyomoztam...

– ...amit már egy hónapja folyamatosan csinálod kéne, de el se kezdted!

– Mert nem nyílt rá alkalom! – csattant fel Lucy. – Baromi nehéz ám így, hogy mindenki egyszerre akart tőlem mindenfélét. Caramel, Dumbledore, a koboldok, meg a – tudod...

Egyikük sem merte kimondani a Vak Hollók nevét; úgy forrt a torkukra a szó, mintha rontás ülne rajta.

– Nem azt mondtam, hogy most azonnal váltsd meg a világot, csak azt, hogy – Tonks rásandított az előtte fekvő jelentés szövegére, és borús hangulata ellenére majdnem elnevette magát –, szóval, legközelebb legalább húzd fel a kocsid tetejét!

– Meggyengült a mugliriasztó, nagy cucc – legyintett Lucy.

Tonks mély levegőt vett. – Én azt értem... de mindent le kell jelentenem az amneziátoroknak, és ha valami olyat írok erre a papírra, ami objektíven nem úgy történt, az eléggé csúnya védőbűbájokat fog beindítani.

– Ne aggódjon miatta, Tonks – csendült Rufus Scrimgeour érces hangja az ajtóból. – El van intézve.

– De hogyan, főnök? Már a harmadik házon belüli üzenetet küldik...

– Ne törődjön vele, csak pecsételje le. – Az aurorparancsnok három hosszú lépéssel átszelte az irodát, és lerogyott az asztala mögötti székbe. Egy mozdulattal kisimította a szeméből borzas, oroszlánsörény-szerű haját, és átható pillantást vetett Lucyra.

– Nézze, Dawlish... ragaszkodom az ép elmémhez, így hajlandó vagyok eltekinteni attól, hogy felgöngyölítsem ezt a Johnny Thunders-dolgot. Csak egyet áruljon el nekem: haladt bármit azzal az üggyel, amivel megbíztam?

– Sokat agyaltam – felelte kitérően Lucy –, és azt hiszem, van egy ötletem.

– Csodálatos! Akkor valósítsa meg; lehetőleg még azelőtt, hogy a teljes főosztály Imperius alá kerülne.

– Már megint kicsoda? – kapott a szón Tonks.

Scrimgeour a fejét rázta. – Naponta másra terelődik a gyanú. Egyeseket talán csak azért átkoztak meg, hogy eltereljék a figyelmet a valódi célpontról... mind paranoiásak lettünk. Ami azt illeti, ezért vagyok most itt. Fél óra múlva Manchesterben kell helyszínelnem; történt valami, ami nem várhat, szóval nincs időm hivatalosan letartóztatni, kikérdezni, majd elengedni magát, Dawlish. Elmehet.