✓ Utoljára, Black! (Sirius/OC ; Remus/Tonks)

16. fejezet: A kulcs

FIGYELEM: Ez a fejezet jelentős spoilereket tartalmaz A 711-es széf, valamint a Bob Roshta csodálatos visszatérése végkifejletével kapcsolatban. Ha ezeket még nem olvastad, de szeretnéd, akkor esetleg érdemes először végigrágnod őket - hacsak nem akarod lelőni magadnak a poént=)

* * *

Utoljára, Black!

Tizenhatodik fejezet: A kulcs

A másnap reggel ködöt, hóesést és a kint rekedt óriás dühös ordítását hozta. Lucy kelletlenül, a szemét dörgölve kászálódott ki az ágyból; a tetőszerkezet résein át fütyülő szél és a mindent átható füstszag hatására Erdélybe álmodta vissza magát, és pár másodpercig arra számított, hogy mire felkel, Remus már ott sürgölődik majd a tűzhely fölött.

A következő gondolata az volt, hogy Tonks talán egész éjjel kereste, amikor nem jelent meg a megbeszélt találkozójukon. Bár lenne patrónusa, hogy passzív-agresszíven üzengessen vele, amikor csak kedve tartja!

Lucy kinyújtózkodott, és körülnézett a rönkház egyetlen szobájában. Hagridot nem látta; a sarokban heverő megfogyatkozott kupacból arra következtetett, hogy tűzifáért mehetett. Remus helyett Dumbledore lengette a pálcáját a tűzhely körül, Lucy gyomra pedig megkordult a serpenyőben sülő tükörtojások láttán.

– Jó reggelt! – köszöntötte vidáman a professzor. – Remélem, jól aludt.

– Mhm – hazudta Lucy. – Ma megyünk a kulcsért, igaz?

– Csak este van találkozónk, addig körülnézünk egy kicsit. Bízom benne, hogy tetszeni fog magának...

– Micsoda?

– Arról sajnos nem beszélhetek, ellenkező esetben beindul egy sor kellemetlen védőbűbáj. – Dumbledore szakértői szemmel megvizsgálta a tükörtojásokat, késznek ítélve őket. – Ne rágódjon rajta! Mindent megtud a maga idejében.

Lucy érezte, hogy hiába kérdezősködne tovább; más irányból lendült hát támadásba.

– Hagridnak nem igazán jött össze, amire megkérte, ugye? Valahol a gubraithiai tűznél elvesztettem a fonalat...

– Nem fűztem sok reményt az óriásokhoz – felelte Dumbledore kitérően. – Fontosnak tartottam, hogy halljanak rólunk, ez minden. A mai naptól többet remélek.

Lucy némán bólintott; a fülében Scabior tanácsai visszhangoztak. Még reggeli után is tele volt velük a feje, amikor az ősz varázsló nyomában átlépte a küszöböt.

Már bőven délelőtt volt, de a nap éppen csak a horizont fölé kúszott; szűrt fénye a vérvörös és a rozsdabarna keverékére festette előttük az avart, ahogy tovább indultak a keskeny erdei ösvényen. Lucynak nem esett jól a gyaloglás – ami Erdélyben mindennapos rutin volt, attól Londonban hamar elszokott. Perceken belül szúrni kezdett az oldala az enyhe, ám kitartó emelkedőn, Dumbledore azonban korát meghazudtoló lendülettel menetelt előre.

Lucy fogát összeszorítva kaptatott a professzor nyomában, meg-megszorítva a Magnum markolatát a látványos szőrmebunda alatt, amit indulás előtt varázsolt elő magának. Azóta, hogy Sanguinire támadt vele, csupán egyszer sült el a kezében a pisztoly: amikor a Vak Hollókra törte a Hilton szálló üvegajtaját.

Azóta mintha évek teltek volna el. Azt hitte, forró nyomon jár... minden a semmittevő várakozás unalmába merült, és Remus azóta is alig áll szóba vele...

Lucy olyan mélyre süppedt sötét gondolataiba, hogy amikor Dumbledore megtorpant, teljes lendülettel beleütközött a hátába. Az igazgató ügyet sem vetett motyogó bocsánatkérésére, csak rámosolygott.