✓ Utoljára, Black! (Sirius/OC ; Remus/Tonks)

4. fejezet: Macska a galambok között

– Szerinted a lányok mit kaptak? Tangát?

– Brossot – felelte Percy, szenvtelen arccal csavargatva az apró, zsupszkulccsá változtatott gombot a mandzsettáján. – A Malfoy-féle családok körében így szokás. Mondd, miért kell neked mindig a legrosszabbra gondolnod?

– Tök szórakoztató lenne – felelte egy vállrándítással Lucy. Kissé felemelte a fejét, és próbált úgy tenni, mintha tűnődve bámulna a messzeségbe ahelyett, hogy elképzeli, milyen jót nevetett volna Remus ezen a viccen. Le kell szoknia róla, hogy egyfolytában a múlton rágódik...

Keskeny dűlőúton álltak. A napsütötte augusztusi délután lassan estébe fordult körülöttük: a nap már jócskán a tőlük jobbra magasodó sövény alatt járt, a bal kéz felőli szederbokrok sorában pedig elmosódó foltokként feketéllettek az érett gyümölcsök.

– Csak azt tudnám, miért kell mindig a világ végére küldeni a zsupszkulcsokat – morogta Lucy, és egy rántással kiszabadította csinos estélyi ruhája szélét a tüskés indák szorításából. – Ez is amolyan ősi hagyomány? Merlin ki akart cseszni valami várúrnővel, és megátkozta, hogy a világ összes fekáliája a cipőtalpára ragadjon, ha vendégségbe megy?

Percy arcán óvatos mosoly futott át.

– Ami azt illeti, valóban hagyomány – felelte. – A házigazdát tisztelni kell, nem szabad csak úgy rátörni az ajtót – ha másért nem, hát azért, mert a birtokot védő ősi varázslatok azonnal kitoloncolnának minket, többé vissza sem találnánk ide. A házigazda óhajától függ, hogy hol ér földet a zsupszkulcsunk... és őszintén szólva Mr. Malfoy nagyvonalúbbnak bizonyult, mint vártam. A családomról alkotott véleménye alapján akár a szomszéd faluba is küldhetett volna minket!

– Nem is tudtam, hogy ennyire profi sznob vagy – felelte szárazon Lucy. – A szüleidtől sosem hallottam ilyesmit.

Percy öntudatosan szipogott.

– Véleményem szerint a folyamatos tanulás, valamint a gyakori önvizsgálat elengedhetetlen az életben való érvényesüléshez. A Weasley is legalább olyan régi név, mint a Malfoy: igyekszem hozzá méltón viselkedni, és feleveleníteni a hagyományokat, melyeket a mi generációnk már nagyrészt elfelejtett. – Percy óvatos oldalpillantást vetett Lucyra. – Azt hittem, te többet tudsz nálam ezekről a szokásokról. Legalábbis úgy rémlik...

– Anyám családja miatt? – Lucy vállat vont. – Nem sok dolgom volt Corbittokkal, talán a temetésén találkoztam velük utoljára. Még Roxfort előtt. Sosem érdekeltem őket különösebben, gondolom mert lány vagyok – de ha volt is bármi kedvük, hogy megkeressenek, az '87-ben tuti elmúlt. Azok után én se keresném magamat.

– Na de a neveltetésed...

– Azt felejtsd el. Apámnak sok hibája van, de könyveket legalább nem pakolt a fejemre, hogy egyenesen üljek! Corbitt nagypapa amúgy is egy mugliivadékot vett el, szóval anya félvér lett – a családnak azt a részét nem érdekelték a mágusok hobbitenyésztésével kapcsolatos elvek, csak ezt nem nagyon kötötték a brit varázslóelit orrára. Egyszerűen mind leléptek Amerikába, még mielőtt Tudodki rászállt volna a minisztériumra. – Lucy elhúzta a száját. – Bezzeg amikor én lépek le Amerikába, akkor mindenki felháborodik.

– A vértisztaság mértéke nem függ össze a helyes viselkedéssel – szajkózta Percy. – Ott van például maga a miniszter úr, ő is félvér!

– Mert ha az apád csak otthon, a négy fal között érezteti veled, hogy mekkora egy selejt vagy, az már egyből helyes viselkedés, mi? – reccsent rá Lucy.

Percy-t egyszerre két történés is felmentette a válaszadás kellemetlen kötelezettsége alól: az egyik az volt, hogy megérkeztek a Malfoy-birtok impozáns, kovácsoltvas kapujához, a másik pedig az, hogy mögöttük újabb két érkező jelent meg a földúton. Egyikük, egy magas, szőke hajú, durva arcú férfi már ismerte a járást; döngő léptekkel sietett a kapu felé, hamar lehagyva a mögötte loholó alakot. Lucynak az volt a benyomása, hogy minél gyorsabban és kategorikusabban el akar határolódni tőle.