Ampók lassú, megfontolt mozdulattal simogatta meg hosszú állát. Olyan pillantást vetett Lucyra, mintha egy vállalhatatlanul elrontott kamatszámítást mérne végig.
– Azkaban – mondta, kissé hitetlenkedve. – Oda akarsz menni. Most rögtön. És hajlandó vagy fizetni érte.
Lucy türelmetlenül bólintott. Nem tudta mire vélni a kobold hangjából sütő nyugtalanságot – nem mindegy Ampóknak, hogy mit csinál?
– ...Dawlish, te teljesen meg vagy húzatva? Mégis honnét tudnám, hogy hol az a nyavalyás sziget?
– Tudom, hogy tudod! Hiszen nyakig benne vagy Gnarlak ügyeiben. Mi másért engedné, hogy velem dolgozz?
– Ha ennyire képben vagy – sziszegte Ampók –, akkor te se játszd a hülyét! A Főnök nem fog segíteni neked.
– Nem mondod, Sherlock! – csattant fel Lucy. – Ha Gnarlak segítsége kéne, őt keresném...
– Ne menj oda! Ostobaság. Csak megégeted magad.
– Muszáj – felelte faarccal Lucy. A szíve a torkában dobogott, homlokán jéghideg izzadtságcsepp csordult le. – Ampók... ez ilyen sors-dolog, oké? Oda kell mennem. Most. Nem számít, mi lesz belőle. Neked pedig segítened kell, mert...
Az emlékek színes kavalkádként öntötték el az agyát. Mintha évek teltek volna el azóta, pedig alig múlt pár hónapja: egyezséget kötött Lucius Malfoyjal, és Ampók határtalanul megdöbbent, amikor a kezébe adta a pálcáját...
– ...mert az adósom vagy! – bökte ki Lucy. – Tartozol nekem.
Ampók nyílt megvetéssel nézett rá.
– Azt hittem, tanultál tőlünk valamit, Dawlish, de tévedtem. Te is pontosan ugyanolyan szánalmas, érzelgős, együgyű lény vagy, mint a többi ember...
– Nem érdekel! – vágott a szavába Lucy. – Vigyél oda, vagy miszlikbe átkozlak!
Ampók nagy csattanással becsukta az íróasztala fiókját; a boszorkány csodálkozva látta, hogy egy tőr csillan meg a kezében.
– Hol a mugli gyilkológéped, Dawlish? – morogta a kobold. – A legtöbb magadfajtát cserben hagyja a mágiája azon a szigeten. Nem bírják az emlékeik súlyát.
– Senkit sem tervezek kinyírni – felelte bizonytalanul Lucy. Ampók a köldökéig ért, mégis szednie kellett a lábát, hogy lépést tartson vele, miközben elhagyták az irodát, és megindultak a lépcsőn a bank mélyebb régiói felé.
– Hozd magaddal!
– De itt a pálcám...
– Dawlish – vágott a szavába Ampók –, két évvel ezelőtt egy egész délelőttön keresztül töltögettem helyetted a papírokat, mert egy dementor puszta jelenlététől is kidőltél. Egy dementorétól. Azon a szigeten legalább ezer van; és ha ezren vesznek körül, még eljöhet a pillanat, amikor hálás leszel azért a – hogy is hívják? – lőfegyverért.
Lucy zihálva fékezett le a gringottsi csillék mellett, beszállásra készen.
– És mégis mire jó az? Átsuhan rajtuk a golyó...
– Arra, hogy mentsd magad, te ostoba! Jobb, mint áldozatul esni azoknak a szörnyetegeknek – legalábbis mi, koboldok a halálnál is rettenetesebbnek tartjuk, ha valaki ilyen sorsra jut. Ha elveszíti az intellektusát... a helyzetfelismerő képességét... az emlékeit... a személyiségét...
A lelkét, hasított Lucyba a felismerés, bár gyanította, hogy Ampók számára ez a szó korántsem ugyanazt jelenti, mint neki. Egy pillanatra jeges karmokkal mart belé a rémület; aztán kéretlenül-váratlanul kitisztult a tudata, és rádöbbent, hogy a koboldnak igaza van. Talán éppen így fog meghalni: a saját keze által, ha cserben hagyja a patrónusa. Jobban hangzik, mint hogy halálra kínozzák, annyi szent.
YOU ARE READING
✓ Utoljára, Black! (Sirius/OC ; Remus/Tonks)
FanfictionHARRY POTTER ÉS A FŐNIX RENDJE, FELNŐTT SZEMSZÖG Harry Potter ötödik évére készül a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskolában. Sosem örül a nyári szünetnek, ám ez a mostani még rosszabb, mint rendesen; sőt, a Roxfortban sem számíthat békés...
