✓ Utoljára, Black! (Sirius/OC ; Remus/Tonks)

19. fejezet: A Beauchamp-torony titka

Tonks hajlott hátú, csigás hajú öregasszony képében érkezett meg a TANÁCSADÁS ÉS ÁRFOLYAMKALKULÁCIÓ feliratú ajtó elé. Menet közben százszor megbánta a döntését; nem elég, hogy a lépcsőn mindvégig a koboldok szeme előtt volt, még Gnarlak is megvárakoztatta őt. Amikor nagy sokára bebocsátást nyert az irodába, a kobold ingerültsége szinte tapintható volt.

– Nem magát vártam – közölte mogorván. – Lenne kedves megmondani a barátnőjének, hogy fizetésemelést kapott, nem szabadnapot?

Tonks hiába próbálta leplezni ijedtségét, ahogy visszanyerte szokásos rágógumi-rózsaszín hajjal keretezett, szív alakú arcát.

– Honnan tudta, hogy én vagyok az?

– Várható volt, hogy Dawlish beveti magát – vont vállat a kobold. – Ahelyett, hogy ő készítené el az új törvényben érintett családok vagyonbecslését, inkább ráparancsol magára, hogy aurori minőségében kutakodjon.

Tonks megköszörülte a torkát.

– Lucy most engem alakít a munkahelyemen. Kértem tőle egy szívességet... szóval elvégzem a munkáját, meg minden! De előbb át kell adnom magának egy üzenetet.

Gnarlak felvonta a szemöldökét. – Halljuk.

Úgy tűnt, nem zavarja különösebben a tény, hogy egy alkalmazottja valaki mást küldött be dolgozni maga helyett – amit Tonks annak ellenére is irigylésre méltónak tartott, hogy a kobold tekintetének kereszttüzében átmenetileg elveszítette az összefüggő beszédre való képességét.

– Lucy arra gondolt... pontosabban, eredetileg én gondoltam rá... szóval, a segítségére van szükségünk.

– Az én segítségemre? – Gnarlak elmosolyodott. – Ez esetben igen sajátos megközelítés Dawlish részéről, hogy nem jön be dolgozni.

– Megmagyarázom! – tört ki Tonksból. – Arról van szó, hogy Sturgis Podmore-t ártatlanul zárták az Azkabanba. Emlékszik rá? Auror volt...

Gnarlak hűvös pillantást vetett rá.

– Csakugyan? Mondja, van egyáltalán ember, aki annak rendje és módja szerint került oda, úgy, ahogy a maguk minisztériuma tervezte?

– ...a lényeg az – préselte ki magából Tonks –, hogy ki akarom szabadítani. És Lucy megbízik magában... mármint nem teljesen, csak úgy Lucysan. Azt üzeni, segítenie kell, különben nincs deal.

Tonks nem tudta eldönteni, a büszkeség, a gúny vagy a színtiszta meglepetés palettájára helyezze a Gnarlak arcán átsuhanó kifejezést.

– És mondja, miért állna érdekemben betörni az európai varázslóközösség legszigorúbban őrzött épületébe?

– Cserébe maga tudja meg elsőnek, ki átkozta meg Caramelt – vágta rá Tonks. – És persze gazdagodik egy erősen kompromittáló titokkal. Persze kérdés, ki hinné el, hogy Lucy meg én szabadidőnkben áthatolhatatlan börtönökbe törünk be...

Gnarlak töprengve simogatta az állát.

– Tehát Dawlish úgy gondolja, hatalmamban áll teljesíteni, amit kérnek?

– Maga mindenre képes – vont vállat Tonks. – Maga a Főnök!

A koboldot kevéssé hatotta meg a hízelgés; úgy tűnt, valami más érdekli.

– Dawlish-nak kivételes érzéke van rá, hogy bajba kerüljön, és ráhibázzon dolgokra – jelentette ki Gnarlak. – Valóban akad némi elintéznivalóm Azkaban környékén. Hát legyen... segítek maguknak, ha cserébe maguk is segítenek nekem.