stolen heart ~ jikook | ✔

+1.

Egy évvel később

Háromszázhetvenkilenc és fél napja láttam utoljára Jungkookot. Egy örökkévalóságnak tűnt ez a több mint egy év és nem hittem, hogy valaha eljön az újratárgyalás napja. Wong doktor betartotta az ígéretét és sikerült elintéznie, hogy Jungkook ügyét újra bíróság elé vigyék. A főváros legjobb ügyvédjét fogadtuk fel magunk mellé, hogy a tényleges életfogytiglani ítéletet biztosan enyhítsék. Illetve azt is kérvényeztük, hogy meglátogathassam Jungkookot a börtönben, amikor csak szeretném. Kettős érzések kavarogtak bennem egész héten. Bizakodtam, hogy minden jól megy majd, de ugyanakkor nem mertem teljesen beleélni magam a sikerbe. Mindennél többet jelentene, ha innentől kezdve minden nap láthatnám a fekete hajút, még ha csak a börtön falain belül is. Az elmúlt egy évhez képest hatalmas előrelépés lenne, ugyanis utoljára akkor láttam, amikor tényleges életfogytiglanra ítélték. Hányingerem volt, szédültem, egyszerűen borzasztóan éreztem magam, ugyanis ugyanabban a bíróságban, sőt ugyanabban a teremben leszünk most is, mint tavaly voltunk. Szívem egész nap a torkomban dobogott, percenként levert a víz és attól féltem, hogy bármelyik pillanatban elsírhatom magam. Eddig most vagyunk a legközelebb ahhoz, hogy Jungkooknak igazságot szolgáltassunk. Egyedül ő kapott ilyen szigorú ítéletet, hiába vállalta magára az én részemet is. A többiek negyven-negyven évet kaptak, az apja pedig legkorábban ötven év múlva szabadulhat. Nagyon remélem, hogy sikerül valamire jutni a bíróval, mert kezdek teljesen bekattanni. Ha nem lenne mellettem Wong és nem szendém a nekem felírt gyógyszereket, akkor valószínűleg egy ideje már diliházban lennék.

Hiába próbáltam továbblépni, egyszerűen nem ment. Több sráccal is megpróbáltam, de még a csókig sem jutottam el senkivel. Undorodtam a tudattól, miszerint éppen megcsalni készülöm Jungkookot, aki miattam tölti az életfogytiglani börtönbüntetését. Én tényleg igyekeztem, de hamar be kellett látnom, hogy nem fogok tudni új életet kezdeni. Addig legalábbis biztosan nem, amíg nem enyhítik a fekete hajúra kiszabott végzést. Így hát minél hamarabb túl akartam esni a tárgyaláson, hogy aztán kevesebb teher nyomja a vállam. Könnyű mondani, hogy ne magamat okoljam, mert Jungkook magától döntött így. Nekem még sem megy, sőt napról napra egyre jobban utálom magam, amiért én szabad vagyok, ő meg a cellák között várja a csodát. Egyetlen egyszer kaptam tőle levelet az elmúlt időszakban, azt is Wong intézte el, mert semmilyen kapcsolatba nem szabadott volna lépnünk egymással. Szerintem mondanom sem kell, hogy zokogva olvastam el a kézzel írt sorait a konyhám padlóján ülve. Minden egyes nap a közös, szép emlékeinkkel próbáltam nyugtatni magamat, de kezdett megszűnni ezeknek a varázsa. Új felejthetetlen emlékeket akartam, nem pedig a régieken csámcsogni naponta többször.

- Minden rendben lesz, ugye tudod? – pillantott rám Wong doktor, amikor megéreztünk a bíróság elé. Szerintem érzékelte, hogy összehúzom magam és akarva-akaratlanul reszketni kezdek. Nekem ez nem fog menni.

- Nekem ez nem fog menni – ráztam meg hevesen a fejemet. – Én ezt nem tudom megcsinálni. Mi van, ha elutasítanak? Mi van, ha minden erőfeszítésünk hiába volt és nem sikerül semmi enyhítést elérnünk? – túrtam remegő ujjakkal a hajamba.

- Jimin... – sóhajtott fel a férfi. – Ne most hátrálj meg. Most vagyunk a célegyenesben, nem szabad olyanokra gondolni, hogy mi van, ha... Pozitívnak és magabiztosnak kell lennünk, mert csak úgy van esélyünk. Bevetted a gyógyszereidet? – kérdezte, mire megráztam a fejemet. – Akkor itt az ideje, addig nem megyünk sehova.

- Jól van – morogtam, majd előhalásztam a táskámból az említett gyógyszereket és mindegyikből bevettem egy-egy darabot. Teljesen kiment a fejemből, hogy bevegyem a pirulákat. Így érthető, hogy miért voltam ennyire instabil állapotban egész nap. – Akkor is félek... – nyeltem egy nagyot.