stolen heart ~ jikook | ✔

52.

Negyed hat után pár perccel indultunk el a hotelből, ahol az eddigi heteinket töltöttük. Fura lesz nem oda visszamenni az akciónk után, hiába nem lopta be magát a szívembe a puritán berendezéssel rendelkező szobácska az elején. Azért sok emlék kötött oda, sok jó emlék, amikből tudtam táplálkozni, ha esetleg teljesen beparáztam és elment az összes életkedvem. Az, hogy többé már nem jövünk ide vissza, megrémiszt. Amúgy sem vagyok oda a nagy változásokért. Ha nem szeretném Jungkookot, akkor soha életemben nem hagytam volna el Dél-Koreát. Most mégis itt vagyok Limogesbe, egy gyönyörű francia városban, a születési helyemtől több tízezer kilométerre. Azt nem bántam meg, hogy Jungkookkal maradtam, ahogyan az apróbb vitáinkat sem, mert egy kapcsolat apró összetűzések nélkül nem is igazi kapcsolat. Az sem zavar, hogy nem tartom a kapcsolatot egyetlen családtagommal és ismerősömmel sem. Az sem érintett meg annyira, hogy fel kellett mondanom a munkahelyemen, amit annyira nagyon szerettem és dicsértem. Ezek a dolgok mellett viszont csak magamat tudtam okolni azért, mert rábólintottam arra, hogy Jungkook kifosszon egy kisboltot. Tudom, hogy jóformán nincs más választásunk, mert ha anyáék tudnának is utalni egy kis pénzt, az nem sokáig lenne elég nekünk. Éhezni, kiszáradni, utcán lakni pedig sem Jungkook sem én nem terveztem. De van más megoldás? Hiába volt alaposan megrendezve az utazás, Jungkook nem számolt el eléggé az anyagiakkal. Nem számolt azzal, hogy egyszer el fog fogyni a magunkkal hozott készpénz, a bankkártya pedig valamiért nem a mi oldalunkon fog állni. Most pedig pontosan ott tartunk, hogy alig maradt eurónk, és most még egyáltalán nem terveztünk visszamenni Dél-Koreába.

Szóval kérdem én, hogy van itt egyáltalán olyan megoldás, amivel nem keverjük magunkat bajba?

Nem, nincsen.

Muszáj lesz kifosztania azt a kisboltot Jungkooknak, hiába akart eddig görcsösen menekülni a bűnözésből. Nem gondoltam volna, hogy valaha eljutunk oda, hogy önszántából fog arra az elhatározásra jutni, hogy fosztogatni fog. Most nincs itt az apja, hogy kényszerítse rá. Most csak is Jungkook van, ő a főnök. Ő pedig úgy gondolja, hogy ki kell rabolnia azt a kisboltot, ezért én nem fogom azt mondani, hogy ne tegye.

- Min agyalsz ennyire? – kérdezte Jungkook, amikor már csak percekre voltunk az általa kiszemelt bolttól.

- Semmin – válaszoltam. Igyekeztem csak is a vezetésre koncentrálni, mert egy baleset most egyáltalán nem jött volna jól nekünk. – Csak legyünk túl ezen.

- Hamarabb túl leszünk, mint gondolnád – eresztett felém egy biztatónak szánt mosolyt.

Nem válaszoltam semmit, csak bólintottam egy aprót. Nem értem, hogy hogyan bír még most is ennyire nyugodt és laza maradni. Nekem gyomorgörcsöm van, remegnek a végtagjaim, a hotelben háromszor hánytam idegességemben, mellkasom pedig úgy szorít, hogy levegőt venni is nehezemre esik. Ilyen helyzetekben mindig azon nyafogok, hogy mennyivel könnyebb lenne az életem, ha olyan hozzáállásom lenne a dolgokhoz, mint amilyen Jungkooknak van. Sok mindenben segítségemre lenne, az is biztos...

- Állj meg itt! – utasított Jungkook, én pedig szótlanul leparkoltam az egyik panelház előtt sorakozó autók közé. – Az utca végén van a kisbolt. Itt várj rám. Amint meglátod, hogy futok feléd, már be is indítod a kocsit. Nem kérdezősködsz, nem nézel rám, csak beindítod az autót, és már azelőtt elindulsz innen, hogy becsuktam volna az ajtót magam után, oké? A lényeg, hogy minél gyorsabban elhúzzunk innen, hogy még véletlen se ismerjen fel bárki, vagy legyünk akárkinek is gyanúsak. – fordult felém Jungkook, miközben előszedte a magával hozott fekete hátizsákjából az általam már egyszer biztosan látott símaszkot.

Nyeltem egy hatalmasat, mert a fekete ruhadarab láttán a létező összes emlékem felerősödött arról a napról, amikor Jungkook és a bandája kifosztották a munkahelyem széfjét. Muszáj volt kipillantsak az ablakon, mert úgy éreztem, még ennyi idő után sem múlt el a rablás napja miatt rám kapaszkodó paranoia és félelem. Most viszont nem engedhettem meg magamnak azt, hogy mással törődjek. Nem agyalhattam a fél éve történt dolgokon, mert jelenleg nagyobb gondom is van annál, hogy anno összetörték a telefonomat és a földre kényszerítettek. Most arra kell összpontosítanom, hogy összeszedjem az összes gondolatom, kizárjak mindent, hogy csak is a hibátlan vezetésre koncentrálhassak.