stolen heart ~ jikook | ✔

43.

Rajtunk kívül maximum öt-hat kocsi várakozott arra, hogy a Lianyungangba induló komp elinduljon. Sötét volt, a nap még nem kelt fel, én viszont egyáltalán nem voltam álmos, sőt szerintem még akkor sem tudtam volna aludni, ha kényszerítenek. Minden apró történésre figyeltem, mindenkit jól megnéztem körülöttünk, és valami olyasmit kerestem, ami esetleg nem illett a környezetünkbe. Jungkook igyekezett lenyugtatni engem, és arra is kért, hogy pihenjek le, majd ő őrködik helyettem, mivel úgysem álmos. Természetesen leintettem és közöltem vele, hogy én is őrködni fogok, mert több szem többre megy.

- Még sosem utaztam komppal – mondtam, amikor már fent voltunk az említett járművön.

- Tényleg? – pillantottam rám, miközben leállította az autót.

- Nem – ráztam meg a fejemet. – Ki lehet szállni, vagy itt kell maradni egész végig?

- Ki lehet szállni, de szerintem addig még maradjunk, amíg el nem indulunk, nehogy váratlan vendégünk legyen – mondta, mire azonnal bólintottam egyet, mert nekem sem most állt szándékomban kimenni a friss levegőre.

Végigsimított az arcom jobb oldalán, majd gyengéden cirógatni kezdte a bőrömet a lehető legóvatosabban, amitől én reflexszerűen csuktam be a szemeimet. Elmosolyodtam, mert mindig is imádtam, amikor ilyen gyengéd volt velem. Állítása szerint ilyenkor próbálja érzékeltetni velem, hogy mennyire fontos vagyok neki és, hogy mennyire szeret. Tudom, hogy nem a szavak embere, sokszor nem is kell mondania semmit ahhoz, hogy megértsem őt. Azt hiszem ez az igaz szerelem, amikor szavak nélkül is tökéletesen megértjük egymást.

- Alig várom, hogy megérkezzünk Párizsba – mondta, mire felnyitottam a szemeimet, és egy velem hasonlóan vidám tekintetű Jungkookkal találtam szembe magamat.

- Én is nagyon várom már – válaszoltam. Bele sem mertem abba gondolni, hogy mennyit kell utazzunk ahhoz, hogy odaérjünk, de legalább közben is kettesben lehetünk. Nem leszek egyedül, nem fogok unatkozni, és még magányos sem leszek.

- Elindultunk – szólalt meg, mire azonnal kipillantottam a kocsi ablakán, és eresztettem egy apró mosolyt. Azt hiszem, megkönnyebbültem.

- Akkor menjünk ki – mondtam, viszont meg sem vártam azt, hogy válaszoljon a kormány mögött ülő, már nyúltam is a kilincsért, és ki is szálltam a kocsiból.

A szél durván fújt, az összes hajamat az arcomba fújta, de jelenleg nem volt időm ezzel törődni, ugyanis szembetaláltam magam az egyre távolodó szárazfölddel, ami történetesen Dél-Korea. Soha nem gondoltam, hogy elhagyom az országot, ahol születtem. Sóhajtottam egy aprót, majd a komp széléhez sétáltam, hogy jobban szemügyre vegyem a Sárga-tengert, amin éppen átutazóban voltunk. Összerezzentem, amikor Jungkook mögém lépett és magához ölelt, miközben hasamnál összekulcsolta ujjait, állát pedig a nyakhajlatomba dugta.

- Mehetnénk egy kicsit gyorsabban is – jegyezte meg, mire elnevettem magam.

- A kompok ilyen lassúak, nem? – kérdeztem, mert igaz, hogy még nem utaztam ilyennel, de tudtommal nem a leggyorsabb vízi járművek közé tartozik.

- Tudom, de szeretnék minél hamarabb Kínába érni, hogy aztán mehessünk tovább.

- Mikor fogsz aludni? – pillantottam rá, mert ha nem akar megállni, és folyton mozgásban akar lenni, akkor komoly gondok lehetnek. Én még tudok aludni, ha arról van szó, mert nem én fogok vezetni, de neki résen kell lennie.

- Majd ha Limogesbe érünk – mondta, mire nagyokat pislogva felpillantottam rá úgy, hogy ne kelljen kimásszak az öleléséből.

- Ezt nem gondolhatod komolyan. Több napba is telhet, mire eljutunk Franciaországba. – csesztem le, ugyanis tényleg nem várhatja el magától, hogy napokig kibírja majd alvás nélkül, miközben koncentrálnia kell.