stolen heart ~ jikook | ✔

5.

A vasárnapi napomat ismét otthon töltöttem a szobámba zárkózva, pár vígjáték társaságában. Elhittem, hogy ha egész nap szétnevetem az agyam, akkor este nem fogok félni, és végre túlteszem magam a bankrabláson, de sajnos még mindig ugyan úgy féltem, mint mondjuk két napja. Étvágyam sem volt, egyszerűen annyira görcsben volt a gyomrom, hogy egyetlen falat sem ment le a torkomon. Meg is látszódott rajtam, hogy fogytam, pedig eddig sem lehettem hatvan kilónál több, most viszont csoda, ha elértem az ötvenötöt. Jungsoo volt olyan rendes, és vasárnap este felhívott, hogy rákérdezzen, mi a helyzet velem. Próbáltam megjátszani magamat, hogy már teljesen kipihentem a hétfőn ért sokkot, de túlságosan is ismert ahhoz, hogy még telefonon keresztül is leessen neki, hogy még mindig ramatyul vagyok. Végül megbeszéltük, hogy holnap fél négykor vár az irodájában, hogy beszélgessünk egy kicsit. Oké, csak addig még túl kellett éljek egy napot. Értékeltem, hogy ennyire aggasztja, hogy mi van velem, de nem szeretném, hogy ez miatt kivételezzenek majd velem. Még kell pár nap, hogy megemésszem a történteket, de igyekszem úgy viselkedni, mint a többi munkatársam.

Este ismét órákat ültem az ágyamon, nyakig betakarózva és a tévém fekete képernyőjét bámultam. Izgalmas program volt, mit ne mondjak, de jól esett, hogy csak ültem és bámultam ki a fejemből. Nem tehetek róla, de eszembe jutott Jungkook. Különlegesnek találtam őt, és vágytam a társaságára, csak nem tudom, hogy még is miért. Hiszen csak segített nekem elpakolni a könyveket a könyvtárban, utána pedig beszélgettünk pár órát a pubban, egészen addig, amíg be nem kattantam. De ő ezek után is próbált pozitív lenni, és még a kedvenc számomról is kérdezett. Tudom, hogy idegen, a korán és a nevén kívül csak annyit tudok, hogy egy gyárban dolgozik és, hogy nem végezte el a középiskolát, de nagyjából ennyi. Én még is úgy érzem, hogy már az első perctől fogva megbíztam benne, és vártam, hogy keressen. Fogalmam sincs, hogy hogyan fogunk másodjára is összefutni, de holnap elmegyek a könyvtárba, hátha ott lesz.

Ezekkel a gondolatokkal aludtam el és ez volt az első nap, amikor nem szorongattam semmit a kezeimbe, attól parázva, hogy valaki rám támad az éjszaka közepén. Reggel viszonylag emberi formát öltöttem magamra, és felvettem az álarcomat, ami szerint már kutya bajom sincs, szóval nem kell értem aggódni. Kár, hogy a munkatársaim úgy ismernek már, akárcsak a saját tenyerüket, így már akkor leesett nekik, hogy még mindig kivagyok, amikor átléptem az öltöző küszöbét.

- Miért nem maradtál otthon? - kérdezte Minji köszönés helyett.

- Neked is szia - sóhajtottam fel, majd a szekrényemhez sétáltam és belepakoltam a cuccaimat. - Nem akartam már többet hiányozni, így is hálás vagyok, hogy kaphattam egy hét pihenőt. Rendben leszek, nyugodjatok meg.

- Nem festesz valami csodásan, de te tudod - sóhajtott fel Hayoung.

- Csak legyen már három óra - vontam meg a vállaimat, majd ki is siettem az öltözőből, hiszen nem nagyon volt kedvem most beszélgetni a többiekkel.

Hála égnek gondtalanul letelt a munkaidő, mondjuk azt nem mondanám, hogy gyorsan és nyugalmasan. Az ajtót muszáj volt percenként leellenőrizzem, hiába volt most kettő biztonsági őr ott, még mindig attól tartottam, hogy visszajönnek a fegyveresek, és ismét sokkot fogok kapni, de ez nem történt meg szerencsére. Egy hatalmas sóhajtás kíséretében siettem hátra az öltözőbe, leültem az egyik székre, arcomat a kezeimbe temettem, és próbáltam lenyugtatni most már magam, hiszen konkrétan remegtem. Amikor kettőt ütött az óra, még levegőt is elfelejtettem venni, szerencsétlen ügyfél meg csak nézett, hogy még is miért dermedtem meg, mint a kocsonya. Egészen negyed háromig nem voltam képes mozdulni, így szerencsétlen férfi inkább el is ment, mondván, hogy szedjem már össze magam, a rablás egy hete történt. Hát köszönöm, minden erőmmel azon vagyok, hogy végre túltegyem magam rajta, de egyszerűen nem megy.