Sophie Blacksmith a nyár utolsó heteiben összepakol, majd Londonból egészen ide, Magyarországa repül, hogy a Szent Johanna Gimnáziumban tanulhasson.
Az amúgy magyar anyanyelvű 14 éves lány könnyen kezeli az új helyzetet, hamar beilleszkezik. De mind...
Mivel a többi lánnyal ellentétben, én soha nem írtam naplót ezért úgy döntöttem elkezdek írni egyet, ha már úgy alakultak a dolgok, hogy teljesen felfordul az életem.
Nem tudom, hogy be kellene-e mutatkoznom a saját naplómnak, de minden esetre ez vagyok én:
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Röviden az életemről, én Sophie Blacksmith vagyok. Magyarországon születtem, de a szüleimmel Londonba élünk. Magyar az anyanyelvem, de az angol is ilyen szintűen beszélem, akcentus nélkül. A szüleimmel nem ápolunk jó kapcsolatot, ezért az eddigi életem végig repkedtem. De komolyan néha azt sem tudtam hol lakom igazán, vagy, hogy nevezhetek-e egy helyet az otthonomnak.
Ezért úgy döntöttem, hogy a gimi első félévét itt töltöm, hogy kiszellőztessem a fejem, aztán visszamegyek Londonba és élem tovább az életem. Ilyenkor, amikor itt vagyok Magyarországon, az unokatesóim lakásában lakok. Itt úgy kezelnek, mintha a lányuk lennék, én pedig úgy tekintek rájuk mintha a szüleim illetve a bátyám lennének. Mert igen, van egy Krisztián nevű unokatesóm, aki úgy kezel, minta a húga lennék. Olyan rendesek, hogy saját szobám van, ami teljesen az én igényeimnek rendeztek be. Világosszürke falak, fehér bútorok és nagy tér, hogy ne érezzem magam bezárva.
A tanulással soha nem volt gondom, párszor elolvastam bármit és már meg is jegyeztem, ezért a sok iskolaváltás soha nem jelentett gondot. Rendkívül magas pontszámú felvételit írtam, amin egyébként betegre izgultam magam, tekintve hogy a brit oktatásrendszer teljesen eltér mindentől, de az már a múlt. Tehát felvettek a Szent Johanna Gimibe, azon belül pedig a 9/b-be.
A személyiségemről is írnék pár mondatot, mielőtt belekezdek az elmúlt hét napjaiba. Nagymértékben maximalista vagyok, és mindig a legjobbra törekszem. Az életem nagyon rendezett, mindennek megvan nálam a helye és az ideje, viszont az emberekkel nem jövök ki jól. Nagyon sokat edzem, és - bár fáj beismerni - eléggé önfejű vagyok. Viszonylag gyorsan tanulok új dolgokat, és gyorsan beilleszkedem az új környezettembe. Imádok este kint lenni, és nem érdekel mások véleménye. Nagyon régóta nem nézem, hogy ki mit gondol rólam, és nem fordítok nagy figyelmet a szomorúságra. Lovaglok, és reggelente futni járok. Persze az én életem sem könnyű, asztmás és pánikbeteg vagyok.
Nos, ez lennék én, a „londoni csaj".
Az első hét nagyon jól telt, voltam Krisztiánnal és az itteni haverjaival (akiket nem nagyon bírok) lent a Balatonon, beiratkoztam egy közeli lovardába és tejesen otthon éreztem már magam.
29-én megkaptam a sulis dolgokat, a házirendet, és minden mást. Nem ragadtattak el a holmik, de úgy voltam vele, hogy csak egy félévről van szó. De komolyan, a sulis ünneplő egy kész rémálom!
Aztán jött a gólyatábor, ami egy óriási pozitív élmény volt. 30-án ötkor keltem, ahogy szoktam, és elmentem futni. Ezután elkészültem, felvettem egy fekete farmerrövidnadrágot, és egy sárga pólót, majd vigyorogva, napra készen néztem a „bátyámra" aki akkor kelt ki az ágyból.
