A londoni csaj naplója

6th and 7th of September

6th of September:

Cortez jön hazaaa!
Na, nem tudom, miért ilyen nagydolog ez nekem, de azért tényleg hiányzott közülünk. A reggelem furán indult, mert az esti játék után ismét fáradtan mentem futni, de közben mégis valami furcsa érzést éreztem. Amikor visszaértem izzadtan, és fáradtan azt hittem rosszul látok.

Egy nagyobb fiúbanda állt az ajtónk előtt, kosárlabdával, és Krisztiánnal beszélgettek. Amikor visszaértem mindegyik egyszerre fordult felém, és vigyorogva mértek körbe a szemükkel.

- Helló? - köszöntem, és próbáltam természetes lenni.

- Ki a csaj? - kérdezte az egyik Krisztiantól, úgy, mintha én ott sem lennék.

- Ő Sophie, az unokahúgom - felete Krisztián.

-Mér' nem beszél magyarul? -akadékoskodott az egyik srác.

- Beszélek magyarul! – mondtam felháborodottan.

- Jahh... Akkor jó – esett le a srácnak a dolog. – Hány éves? – kérdezte megint Krisztiántól.

- Tizennégy! – válaszoltam kissé felemelve a hangom, majd inkább bejöttem. Hú, de nem szeretem, amikor úgy beszélnek rólam, mintha nem is lennék ott! Inkább elmentem lezuhanyozni. Bár nem szoktam, hosszú ideig folyattam magamra a meleg vizet, és próbáltam helyre rakni a gondolataimat. Felvettem egy fehér kapucnis pulcsit egy fekete rövid sportnadrággal és a convesemmel, majd fülhallgatóval indultam ki a parkba, ahová megbeszéltük a találkozót.

Amikor odaértem csak Zsolti volt ott, és épp egy barackos joghurtot evett, csokis keksszel, egy padon. Amikor odaértem mosolyogva köszöntött, én viszont csak egy intéssel köszöntem majd leültem mellé a padra.

- Na, mi az? Félsz, hogy most már nem te leszel az egyetlen angol? - kérdezte humorosan, de én csak bólogattam. - Mi az? - komolyodott el.

- Nem tudom - vontam meg a vállam tanácstalanul – Furán érzem magam - mondtam őszintén. Zsolti letette a joghurtot és felém nyújtotta a karját, majd megölelt. Csupán egy ölelés volt, mégis többet ért minden másnál, mert akkor, ott, azt hiszem ez esett a legjobban.

- Khm. Zavarok? – szólt hirtelen Dave, mi pedig ijedten ugrottunk szét.

- Dehogy, mi csak... - kezdtem, de igazából nem volt „csak". Rosszkedvem van, ő pedig jó barát, és megölelt. Ezzel nincs baj, ugye?

- Ott jönnek! – szólt hirtelen Zsolti mi pedig mosolyogva néztük, ahogy Ricsi és Cortez deszkával a kezükben megérkeznek. Dave persze azonnal dokumentálni kezdett, így akár tíz év múlva is visszanézhettük a „nagy találkozást". Aha. Majd Londonból. Ha addig nem felejtenek el...

- American guy! – mondtam mosolyogva, amikor odaértek hozzánk.

- British chick! – biccentett, majd egy ölelésszerű valamivel köszöntött. Mármint olyan volt, mint egy ölelés, de mégsem. :)

- Na, nézz oda! Itt halandzsálnak, mi meg nem értjük! – háborodott fel azonnal Zsolti, majd Davera nézett, aki egyetértően bólogatott.

- Igen! Most rakhatok még pluszba feliratot is a videóra! – mondta, én pedig majdnem megsajnáltam... majdnem.

-Oh, subtitle – mondtam Cortezre nézve, aki szerencsére kapcsolt.

- That annoying text at the bottom of the screen. So tiring! – kontrázott rá, és tetetett felháborodással csóválta meg a fejét.

-It's so annoying! It always distracts me from the film! – bosszankodtam, a többi fiú pedig komoran nézett minket, mert kívülről úgy nézhettünk ki, mint akik épp valakit szidnak.

- By the way, the last time I saw such a good movie... – kezdett bele a mesélésbe, de Ricsi félbeszakította.

- Mennyetek már! – csattant fel nevetve.

- Where? – kérdeztük tökéletesen egyszerre Cortezzel.

Ezután pár perc csend ült a társaságra, majd miután Dave rákeresett a fordításra, leesett nekik, hogy nem őket szidtuk. U.I: Bocsi Dave! :D

A nap további része ez után úgy telt, hogy Zsoltiék a Google fordító segítségével random hülyeségeket mondtak, mi pedig Cortezzel minden hülyeséget válaszolgattunk. Miután kiröhögtük magunkat, jöhetett a szokásos storytime, majd ebédre mekibe mentünk, és hamarosan azon kaptam magam, hogy már el is telt a nap és a szobámban netezek.

7th of September:

Már évek óta megszokásommá vált, hogy amíg a szombati napomat pihenéssel töltöm, addig a vasárnap délután szigorúan a tanulásé. Eddig bevált, és szerintem ez eléggé jó módszer.

Délelőtt nem mentem futni ugyanis amint már leírtam, beiratkoztam egy lovardába, és minden héten vasárnap fogok edzésre járni. Tehát elmentünk Krisztiánnal, és őszintén nagyon tetszett a hely. Az edző szigorú, viszont kedves és humoros is egyben, a lovak jól gondozottak, a felszerelések nem hiányosak, a pálya pedig hatalmas. Minden, ami egy lovasnak kell.

Az edzés simán ment, és büszkén mondhatom, hogy bár hosszú szünetet tartottam, semmit sem felejtettem. Olyan jó érzés volt újra nyeregben ülni, hogy le sem akartam szállni. Amikor végeztem persze az első beszólás az volt, hogy „milyen büdös lószagom van". Kösz.

Tehát edzés és zuhanyzás után Anitának segítettem az ebédben, majd délután kezdődhetett a tanulás. Hiába is próbáltam, nem tudom részletesebben kifejteni azt, hogy megírtam a házikat, és készültem azokra az órákra, amikből nem árthat. Így leírva nem tűnik olyan nagydolognak, de egy egész délutánba került.

Este, aztán mert a már jól megszokott készülődés a hétre, és miután mindent megcsináltam és minden tökéletes volt ahhoz, hogy holnap ismét emberek közé menjek, naplóírás közben arra lettem figyelmes, hogy Harita hív. Szótlanul néztem a telefonom képernyőjére, de nem akartam felvenni. Elvégre neki most „nincs ideje rám". Akkor nekem miért legyen?*Cortez: 5/5 – vele azért mégis minden teljes lesz

*Furcsa érzés, amivel napok óta küzdők: 5/1* - bárcsak tudnám mi az oka

*Zsolti: 5/5** - örülök, hogy találtam egy olyan barátot, mint ő

*Holnap hétfő: 5/1** - én úgy utálom a hétfőt