A londoni csaj naplója

6th of October

A legtöbb lány, ha púlóvert kap egy fiútól, megörül, és szinte abban él onnantól fogva. Abban alszik, szagolgatja közben bénán vigyorogva. Nos, én nem vagyok olyan mint a többiek. 

Reggel, amikor felkeltem, ott pihent az asztalomon összehajtva, visszaadásra készen. Nem azért, mert nem jelentett semmit. Sőt, ha már itt tartunk nagyon is sokat számított. A szüleim tegnap utaztak vissza, ami felszabadító érzés. 

Eléggé látványosan kerülöm azoknak a dolgoknak a leírását, amiket a napokban mondtak, és tettek. Nem azért, mert nem is voltak.  Hanem mert fáj, és minden emlék felszakít egy olyan sebet, amin egyedül nehéz volt átesni. 

Már tudom, hogy nem vagyok egyedül. Vannak akikre tekinthetek szerető szülőkként, van egy bátyám, és talán most az először igaz barátaim is. Rajtam kívül emlékszik még valaki Haritára? A londoni "legjobb barátnőmre"? Nyilván senki, azóta nem is kerestük egymást. Ő is csak akkor van itt, amikor az én segítségem kell. 

Szeretnék őszinte lenni, az hogy Zsolti megosztotta a saját múltját, de nem várta el hogy én is az enyémet, sokat jelent. Az, hogy kérdés nélkül adta oda a pulóverét, úgyszintén. De nem ragaszkodom tárgyakhoz. Főleg azért akarom visszaadni a darabot, mert azt szeretném, ha az illatáról nem egy pulcsi, hanem a belőle kiáradó nyugodtság érzete jutna eszembe. 

Nehéz volt felkelni. Hiába nem voltak már itt a szüleim, itt hagyták a bezártság érzését. Azt, amikor nem kapok levegőt, és azt amikor minden az én hibám. Rémes, ha egy ember ilyen érzést tud kelteni, és csak fokozza, ha még a véred is. Négy óra volt, én pedig tehetetlen voltam. Gondoltam ki kellene szellőztetnem a fejem, ezért elmentem futni. 

Általában öt kilométert szoktam futni, mert ez az a mennyiség aminél az asztmám még nem szól közbe, és a tüdőm is a helyén marad. A mai viszont borzasztó volt. Futottam és futottam, közben pedig újra lejátszottam a fejemben a történteket. Zaklatott voltam, mert megint megjelentek, dühös voltam, mert megint tönkretettek, és csalódott voltam, mert szó nélkül hagytam. Hagytam, hogy megalázzanak. Nem, nem tudom elengedni. 

Olyan erősséggel futottam, ahogy csak bírtam, egészen addig még el nem kezdett nyomni a mellkasom. Aztán sípoló hangot adott ki a légzésem. Aztán már alig kaptam levegőt. És már a térdeimen voltam a semmi közepén. Szaporán vettem a levegőt, körülöttem már minden homályos volt. A legnagyobb félelmem az, amikor nem kapok levegőt, és ezt már egy párszor megemlítettem. Ennél már csak a tudat volt rosszabb, hogy egyedül vagyok a sötétben, és nincs aki segítsen. Deja vu, nem igaz?

Megpróbáltam jó emlékekkel nyugtatni magam, de ez egy ilyen szituációban nevetségesen hangzik. Egy rossz romantikus könyven most jönne az a rész, hogy eszembe jutott amiket xy mondott, és akkor egyből happy lett minden. Meglepődne bárki, ha azt mondanám ez nem igaz? Mert ilyenkor ezek a dolgok baramira nem jutnak eszedbe, mert csak azon agyalsz, hogy ne fulladj meg. 

Egy öt percbe beletelt mire rávettem magam hogy egyenletesen lélegezzek. Lassan tisztult a kép, de én még húsz perc után is lihegve ültem a földön a semmi közepén. Majd elindultam haza. Nem szóltam senkinek, a lehető legtermészetesebben viselkedtem. Azt hiszem Zsolti tegnap erre célzott a maszkkal. Merthogy tényleg viseltem. 

A nap első csalódása akkor ért, amikor a kapuban nem állt senki. Aztán az osztályban sem várt senki. Zsolti lebetegedett a tegnapi után, én pedig nem találtam a helyem. 

Szünetben az udvaron ültünk, de nem volt ugyanolyan. Néztem, hogy Cortez összegyűjti a bátorságát hogy visszavigye a Renitől elkért matekfüzetet, aztán magába vigyorogva jön vissza, na meg hogy Reni sokáig bámul utána. Ha már itt tartunk, azt is végignézettem, ahogy Neményi folyamatosan beszél Reni mellett, és türelmesen végig hallgattam a "de idegesítő ez a Neményi" beszélgetéseket. Csendben néztem ahogy az A-s lányok és Kinga végig vonulnak az udvaron, rezzenéstelen arccal végig hallgattam Ricsi beszámolóját a hátvégéről, ami "olyan baró volt"  meg minden. 

Ne érsen senki félre, szeretek velük lenni, nem hagytak maguk mögött. Csak a hiányzók nélkül nem volt ugyanaz. 

Otthon békésen játszottam az ölemben a laptopommal, amikor Krisztián bejött a szobámba. 

- Mit csinálsz? - kérdezte, és leült mellém az ágyra. 

- Játszok - feleltem - Baj van? 

- Ezt én akartam kérdezni - mosolyodott ez szomorúan - El sem tudom képzelni, milyen lehetett ez  a pár nap. Sajnálom, hogy nem védhettelek meg! 

- Már megszoktam, nem kell aggódni értem - mondtam, de pont az ellenkezőjét gondoltam - Nem tehet ez ellen senki semmit - vontam meg a vállam. És a vicc az egészben, hogy ezeket mindenki elhiszi. 

- Nem szeretném, ha évvégén vissza mennél - mondta komolyan. Látszott rajta hogy félt, és jót akar nekem, és őszintén szerettem volna maradni. De egyrészt anyámék biztosan nem engednék meg, másrészt, egy részem hiányolja Londont, bárennyi rossz emlék köt is oda. Az a város gyönyörű. London mindig jó választás. És ha egyszer eljutsz oda, a szíved garantáltan ott marad. 

- Még sok idő van addig - mondtam - ki tudja mi fog még történni? 

- Akkor máshogy. Visszamennél? - nézett mélyen a szemembe. 

- Azt hiszem, tudod a választ - mondtam szomorúan mosolyogva. 

- Tudom, csak nem értem - rázta meg a fejét - Mindegy. De te jól vagy? Pánikroham? Asztma? Minden?! 

- Persze! - hazudtam gondolkozás nélkül. 

- Jól van. Jössz velem játszani? 

- Naná! - vágtam rá. 

A nap további részét Krisztiánnal töltöttem. Őszintén szeretek vele lenni. Egyedi stílusa van, erről semmi kétség, de őszinte. Néha kissé nyersen fogalmaz, és hosszútávon idegesítő tud lenni, de egyben az egyik legkülönlegesebb ember. 

* Asztás roham: 5/0 - utálom, utálom, utálom. És azt is hogy titkolom, de jelenleg megoldásnak érzem a gondjaimat a szőnyeg alá söpörni. 

* szüleim: 5/5 - végre elmentek! végre! 

* Zsolti: 5/0 - nélküle nem jó, hiányzik :(

* Krisztián: 5/5 - a világ legjobb  bátyja, ez nem kérdés <3