A londoni csaj naplója

23rd of September

Nyilván nem kaptam választ, és nyilván ideges voltam egész este. Akárhányszor átgondoltam a dolgokat, nem jutottam előrébb. Ha nem lenne mindig velem a zenelejátszóm, és az One Direction akkor valószínűleg végig bőgtem volna az éjszakát. 

Végső elkeseredésemben, Krisztiánhoz fordultam.

- Krisztián! 

- Na, nem nyomoréknak hívtál, tehát valami baj van - fordult felém azonnal. 

- Nem is szoktalak így hívni - ráncoltam a szemöldököm. 

- Mond már mi van! 

És elmeséltem neki mindent, minden apró részletet, erősem koncentrálva hogy ne hagyjak ki semmit. Végig csendben figyelt, egyszersem szakított félbe, és ez az amit nagyon becsülök benne. Túlféltő, gyakran megy az idegeimre, és mániákusan akar mindent tudni rólam, mert ahogy mondani szokta: a húga vagyok, és neki kell vigyáznia rám. De ha bajban, ő lesz az első, és gyakran az egyetlen, aki megvéd. 

- Hú... Hogy lehet hogy 14 évesen már ilyen nagy problémáid vannak? - kérdezte, aztán elkomolyodott - Nézd kölyök, nem ismerem ezt a Zsoltit valami jól, de szerintem itt féltékenységen kívül semmi más nem lehet. - rázta meg a fejét.

- Féltékenység? Mégis mire lenne féltékeny? Nem értem. 

- Sophie, ne idegelj fel! Szerinted mire lenne féltékeny? 

- Nem tudom Krisztián, ezért kérdezlek! - hadonásztam az kezemmel idegesen.

- Valószínűleg arra hogy egy másik sráccal többet beszélsz mint vele, ráadásul még nem is érti amit beszéltek! 

- De miért? Miért baj ez neki? - akadékoskodtam. Nem, komolyan nem értem az okát. 

- Kölyök, olyan naiv vagy, hogy az már fáj. - sóhajtott fel fáradtan. 

- ÉN AKKOR SE ÉRTEM! - kiabáltam el magam, mert addigra annyira felidegesítettem magam, hogy mozdulni se bírtam anélkül, hogy ne érezzek késztetést arra, hogy addig üssek mindenkit amíg mozog. 

- Jó, akkor mondok neked most valamit. Menj el futni, mert tényleg úgy nézel rám, mint aki meg akar ölni, utána elmész a suliba szépen, nem csinálsz hülyeséget, hanem ülsz a helyeden csendben, aztán hazajössz, és nem mész deszkaparkba, hanem megtanulsz. Magyarul nem beszélsz senkihez, és nem generálsz több feszültséget. Holnapután meg majd beszélsz ezzel a gyerekkel, de ahogy ismerlek, kelleni fog egy nap gondolkodni, és megállás nélkül One Directiont hallgatni, amitől én már falramászok. - magyarázta. Nem mondott hülyeséget, és valószínű volt hogy ha úgy csinálok mindent ahogy mondja, akkor teljesen rendbe hozok mindent. És ez épp elég ok volt arra, hogy pont az ellenkezőjét csináljam. 

Üdv az életemben, öveket bekapcsolni. 

Amúgy a futás nem volt hülyeség, sok volt bennem az energia. Szóval összekötöttem a hajam, felvettem a sportcipőmet, és a zenelejátszómat igazgatva, léptem ki a házból és akkor... Akkor szinte a földbe gyökereztek a lábaim. Ott állt a kapunak támaszkodva, zsebre dugott kézzel, és csendben nézett maga elé. Az érkezésemre felkapta a fejét, a szemével végigmért, de az arcán semmilyen érzelem nem volt. Mozdulni sem bírtam, és hirtelen még levegőt is elfelejtettem venni. - Mit keresel itt ilyenkor? - kérdeztem vékony hangon, majd lesétáltam a lépcsőn és kinyitottam a kaput. 

Hanyagul megvonta a vállát, és egy röpke mosolyt láttam a szája szélén, de csupán egy ezredmásodpercig. - Mondtad hogy szoktál futni menni ilyenkor, szóval... Jöttem. - válaszolta.

Nem tudom mi történt, de hirtelen kikapcsolt az agyam, és gondolkodás nélkül léptem közelebb hozzá, és borultam a nyakába. Nem érdekelt mi lesz ezután, nem érdekelt hogy lesz-e következménye, vagy hasonlók, de amint ennyire közel éreztem őt magamhoz, még az élet is megállt bennem. Ő először mozdulatlanul állt, nem értette a hirtelen kirohanásomat, de aztán viszonozta az ölelésemet.