A londoni csaj naplója

3rd of September

Reggel, amikor a szokásos időben felkeltem, őszintén, semmi kedven nem volt semmihez. Bármennyire tűnik rendezettnek az életem, sajnos ez gyakran előfordul.

Persze nincs az a pénz, amiért kizökkennék a mindennapjaimból, igy (bár két hiszti között) indultam futni. A teljesítményem persze olyan is volt mint a kedvem, és többször meg kellett állnom, mert egyszerűen nem tudtam lefoglalni magam.

Amikor visszaértem felvettem egy fehér bő pólót és egy fekete farmert és a fülhallgatómmal a fülemben indultam el a közeli nyomdába, mert egy csomó dolgom volt még, amit ki kellett nyomtatnom. Többek között nyári képeket az otthoni szekrényajtómra, de leginkább olyan dolgokat, amit a suliboxomba szeretnék ragasztani. Azt hogy ez miért jó azt nem tudom, de miért pont én lennék az, akinek üres a szekrénye? Szóval odakerült pár kép a lovakkal a lovardából, London minden mennyiségben, és egy kép Krisztiánnal, mert nyílt titok hogy ő tartja bennem a lelket.

Amikor visszaértem összepakoltam a táskám amikor Krisztián álmosan nyitott be hozzám. Még nem volt magánál, és ez nagyon látszott is az arcán. Fáradtan nézett végig rajtam majd belevetette magát az ágyamba és szó nélkül úgy döntött, hogy ott folytatja álmát.

-Na, mi van? Kényelmesebb az ágyam? – kérdeztem mosolyogva.

-Nem vagy humoros – fintorgott rám. – Anya pakolászik a szobámban, és állandóan beszél, én meg nem tudok aludni – monda szomorúan.

-Jaj, te szegény, mindjárt megsajnállak! – nevettem fel jóízűen, de válaszul kaptam egy diszpárnát az arcomba, szóval inkább elindultam az iskolába, mert amúgy valahogy még mindig nem akar hétvége lenni.

A fülhallgatóm szinte a fülemhez nőtt az évek alatt, szóval nem volt kérdés hogy zene nélkül nincs az az Isten, hogy én emberek közé menjek. A suliban a már javában zajlott az élet, amikor odaértem, de hogy őszinte legyek, nem vagyok, egy reggeli személyiség olyan téren, hogy ilyenkor nincs nagyon kedvem beszélgetni. Tehát egyenesen a szekrényemhez indultam és felragasztottam a képeimet a szekrényajtómra.

Sikerült annyit babrálnom, hogy becsengő előtt egy perccel estem be a terembe, a többek pedig amolyan „most lepődjünk meg?" Nézéssel fogattak.

Az első óra nyelvtan volt, aminek még a gondolatától is rosszul vagyok. Egyrészt mert a magyar helyesírásom szinte nulla. Az évek alatt rengeteg nyelvet tanultam meg, de mindig is az angol volt az, ami a legjobban ment. A magyarban viszont rengeteg nehézségem van, például az ékezetekkel nem vagyok jó barátságban, mert már annyira megszoktam, hogy az angol nem használ ilyeneket, hogy teljes lelki nyugalommal hagyom őket le. Hasonló nehézségem hogy néha a szavak egyszerűen nem jutnak eszembe magyarul. Németül, franciául és bármilyen más nyelven el tudnám mondani, és le tudnám írni kivéve magyarul. Igy történik tehát az, hogy néha egy egyszerű mondatot is három nyelvből rakok össze. Lehet, hogy ez igy most humoros, de mivel tegnap szépen megutáltattam magam Kardossal, és a magyar nyelvtanom nulla, valószínű volt, hogy lesznek gondjaim.

Kémián, őszintén frászt kaptam, amikor vörös hajú tanárnő méregetve felállított, és elültetett minket névsor szerint. Na, ki mellé kerültem? Ki más mellé, mint sem Kinga mellé, aki egész órán fárasztott. Őszintén nem értettem, hogy bár a nevem valóban úgy szerepel mindenhol, hogy Sophie Blacksmith, Zsákot mégis a vezetékneve alapján sorolták be, engem viszont a keresztnevem alapján. Mindegy is.

Ez után végre jöhetett az angol óra, ami nálam egyenlő volt egy lyukasórával. Legalábbis azt hittem. Sikerült úgy alakulnia a dolgoknak, hogy Reni mellé kerültem és úgy éreztem az égiek is úgy akarják, hogy beszéljek vele. – Szia – mosolyogtam rá – Eddig nem nagyon sikerült beszélnünk, de Sophie vagyok –nyújtottam felé kezet majd becsengőig egészen jól elbeszélgettünk. O'Realy tanárúr nekem nagyon szimpatikus volt. Rajtam kívül nem nagyon sokan tudtak angolul és mivel Zsák értette, ami a tanár mondd, csak magyarul nem tudott, Neményinek pedig ésszerűen nem volt kedve, ezért én voltam az, aki fordított.

A tesi igazából számomra egy nagy semminek bizonyult. Az öltözőben minden konfliktus elkerülése végett külön vonultam, és egyedül öltöztem át, Kinga lovas történeteit hallgatva. Az iskolakörök az én reggeli edzéseimhez képest semmik voltak szóval szinte mosolyogva futottam le, ami Renire és Virágra nem egészen mondható.

Az öltözőből elsőként értem ki és nagy meglepetésemre Zsolti ácsorgott az öltöző előtt egy Mars csoki egyfogyasztása közben. – Hát te? – méregetem furán.

- Ma még nem is beszéltél velem! Kerülsz? – kérdezte én pedig őszintén ledöbbentem.

- Dehogy is! Miért kerülnélek? – kérdeztem vissza ő pedig csak megvonta a vállát, és együtt indultunk vissza a terembe.

Francia óra után az én legnagyobb „szerencsémre" elkezdett esni az eső, én pedig egy szál pólóban voltam. :) Tehát Zsoltival mentem haza, miközben éppen azon tanakodtunk, hogy a vanília krémes gofri mennyivel jobb, mint a coki krémes. Amikor a házunkhoz értünk már csurom vizesek voltunk, úgyhogy behívtunk hozzánk Zsoltit, aki nagyon szívesén elfogatta a meghívást.

- Miért ilyen egyszerű a szobád? – nézett körbe a letisztult, és nagyon rendezett szobámban, ami olyan volt, mintha nem is laknának benne: se egy kép, se egy dísz vagy növény. Csak egy üres szoba, bútorokkal.

- Nem maradok sokáig – mondtam ki egyszerűen, de Zsoltit mintha hirtelen leöntötték volna egy vödör hideg vízzel úgy meredt rám.

- Mi? – döbbent le teljesen.

- Csak egy félévig maradok – mondtam hallkan, és akkor, ott, nagyon kevésnek tűnt ez az idő.

- És utána? – kérdezte sokkoltan, és a szokottabbnál is komolyabb volt, ami őszintén nála egy kicsikét ijesztő tud lenni.

- Decemberben visszamegyek Londonba... – húztam el a számat, majd kínos csend ült a szobára – De, hé! Még csak most kezdődött az év, még csomó időm van! – mosolyogtam el, ő pedig egy halvány mosoly kíséretében bólogatott.

Miután elment megcsináltam a házikat, és felkészültem a holnapi napra, de végig az a gondolat járt a fejemben hogy vajon mire lesz elég egy félév. Mert kimondva tényleg soknak tűnik, viszont az idő úgy repül, hogy szinte észre sem vesszük. És én már most úgy érzem, hogy ez egy fájdalmas búcsú lesz. De aminek jönni kell az hagy jöjjön, nem igaz? Most egyelőre elég, ha arra figyellek, hogy a cél beteljesüljön, amiért idejöttem: Kell egy kis szabadság.

*Angol óra: 5/4 – remélem nem lesz abból rendszer, hogy én fordítok mindent. :(

* A szekrényem: 5/5 – teljesen tükröz engem, és szerintem nagyon személyes lett. Vajon benne hagyhatom majd a képeket? Hogy az új diák tudja, kinek a helyét kapta?

*Reni: 5/5 – végre sikerült beszélnem vele, és estére láttam, hogy már ismerősnek is jelölt.

*Zsolti: 5/5 – azt hiszem egy igazi jó barátot találtam meg benne.

*fél év: 5/3 – Még sok időm van Decemberig!