A londoni csaj naplója

14th Of October

Arra keltem hogy csörög a Skype. Nem, nem anyámék kerestek, az már régen rossz lett volna. A közös csoportunkból hívtak, amiben Dave, Ricsi, Cortez, Zsolti és én vagyunk benne. Nem sok értelmes dolog van ott, senki sem veszít semmit, ha nem olvassa el. Én se szoktam. Oops. 

- Halljátok, nem fogjátok elhinni, mi a franc történt! - szólt bele Ricsi idegesen, amikor mindenki bekapcsolódott. Egyikük sem tűnt túlzottan boldognak. 

- Szülői, mi? - nevetett Zsolti. Ó, tényleg. A tegnapi nap délutánján, amikor mi békésen ettünk a HappyMeal menünket, az iskolában készült ellenünk az összeesküvési merénylet. Magyarul fogadóóra volt. 

- Én mindjárt kiugrok azon a retkes ablakon! - hadonászott a kezével, és Ricsit ritkán látni ennyire idegesnek. - Gondos halálra dicsért anyáménak, és azt hiszik kémiazseni vagyok! Versenyre akarnak küldeni!!! Engem!! - panaszkodott, belőlünk pedig kitört a harsány röhögés. - Ez nem vicces! Tiszta sötét vagyok!! A H2O-t is csak azért tudom, mert volt gyerekkorom!

Időbe telt, mire abba tudtuk hagyni a röhögést, konkrétan az asztal alatt vonyítottam, miközben a könnyeimet törölgettem. 

- Engem Kardos akart szétszedni, azt mondta bunkó, trehány, tahó vagyok - panaszolta Cortez, majd egy kis gondolkozás után folytatta. - Ami igaz is, de attól még ne mondjon ilyeneket! - kész volt, megint visítottunk. Hozzátettem volna, hogy Kardos Anitáéknak is mondott ezt-azt, de inkább nem tettem. Minden alkalmat el akartam kerülni az újabb drámához. 

- Kardostól én is kaptam - bólogatott Zsolti. - De én töriből állok bukásra. Apám azt mondta, ha nem rágom át magam a törikönyvemen,  lőttek a PS-rangadóknak! Mondom hagyjon' má' felvételi óta nem tanultam! - panaszolta. 

- Á, Barka engem is meg akar húzni! Úgy utálom a törit! Ki a francot érdekel, mi történt régebben? Azt hiszik, majd felkelek reggel, és az első gondolatom az lesz, mit vettünk töriből? - háborgott Dave is. - Különben is, reggelente még néha a nevemet is elfelejtem, nemhogy azokat a hülye évszámokat! 

- Sophie? Nálad volt valami? - kérdezte Cortez, egy pillanatra csend lett, ezért próbáltam természetesen viselkedni, és oldani a hangulatot. 

- Kardos még mindig be van rágva a nevem miatt, és szerinte nem illendő egy kIsLáNynAk elkésni az iskolából - meséltem és igyekeztem közbe mindenkire nézni. Kínos volt. 

- Legalább megvontak valamitől? - kérdezte Ricsi.

- Nem, ismernek már. 

- Anyád, de irigyellek! 

A suliban is hasonló volt a helyzet, mindenki kemény fejmosást kapott otthon, és sokakat megvontak a kedvenc dolgaiktól. Ez rányomta a bélyeget az egész napra. A fiúk totálisan elvoltak Ricsi cikizésével, szegényem az idegösszeroppanás szélén álhatott. 

Aztán még végignézettem azt is, ahogyan Neményi kedveskedni próbál Reninek, Cortez előtt. Röviden készített neki egy nagyon béna rajzot, amint beadhat a múltkori üres rajzlap helyett. Ez mind nagyon szép lett volna tőle, ha nem néz minden ötödik másodpercben Cortezre ellenőrizve hogy mennyire idegesíti fel. Hát, sikerült neki. Szegény hapsink, pedig pont azért tetteti magát ennyire sötétnek irodalomból, hogy időt tölthessen Renivel. Poor little American Guy.

Az ebédszünetben megint egyedül maradtam a teremben, nem volt kedvem lemenni. Mindig ugyanaz történik: Az egész iskola ott van nálunk, tömeg van körülöttem, ráadásul jópofizni kell, a legtöbb lány megöllek pillantásokat vet felém, Cortez nézi Renit, Reni bámulja Cortezt, Zsolti eszik, Dave kütyüzik, Edina nyomul. Meguntam.  

Alig tíz perc múlva Zsolti lépett be a terembe, a szemével keresve engem, majd amikor meglátott elmosolyodott. Apró gödröcskék jelentek meg az arcán, amtól a mosolya elképesztően aranyossá lett. - How are you, Londoni csaj? - kérdezte, miközben egy széket odahúzott az enyém mellé. 

- Már nagyon szép a kiejtésed - dicsértem meg miközben éreztem hogy elpirulok. 

- Azt nagyon remélem, tök sokat szenvedek. Lassan már apám is megtanul ezt-azt - mondta halálosan komolyan én pedig jóízűen felnevettem. - Ez nem vicces, lassan papagájnak érzem magam, annyit ismétlem azokat az átokverte ötszavas mondatokat! - folytatta, én pedig már annyira nevettem hogy a könnyeim is kifolytak. 

Zsolti az arcom után nyúlt, óvatosan letörölte a kifolyt könnyeimet, majd végigsimított az arcomon. A bőröm szinte bizsergett ott, ahol hozzámért, a szívem a torkomban dobogott. Vészesen közel volt hozzám, szinte azt is hallottam, ahogy levegőt vett. Éreztem magamon a tekintetét, ahogyan az arcomat vizsgálgatja. Még a lélegzetem is elakad, amikor észreveszem, hogy egyre közelebb hajol hozzám.

- Sophie tudnál jönni? - lépett be Cortez a terembe, és nem is tetette, hogy nem tudta hol vagyok... Vagy kivel. 

*Ez a mai nap: 5/? - NO comment.