A londoni csaj naplója

22nd of October

- Elmész? - kérdezte Reni bizonytalanul. 

- Igen - bólogattam, majd felsóhajtottam. - Úgy érzem, elég volt.

- Ne már - szomorkodott mellette Virág is.

- Egyébként, Reni... tényleg sajnálom, és én se tudtam, hogy ez lesz! 

- Felejtsük el - rázta meg a fejét. Tudtam, hogy fájt neki a látvány, hogy Cortez a szeme láttára csókolt meg valakit, akit ráadásul a barátjának tartott. De a lényeg, hogy el tudtuk ezt engedni. - Ugye nem ez miatt mész el? 

- Nem csak ez miatt - helyesbítettem. - Sok volt. 

- Pedig jó lett volna, ha maradsz! - mondta Virág.

- Úgy érzem, ez a helyes döntés - vontam meg a vállam. - De szerettem veletek! - mondtam, majd megöleltek, és elbúcsúztunk egymástól. - Ja és Reni! Szurkolok neked, és Corteznek! 

Ma reggel pakoltam be a bőröndömbe. Lassacskán nem maradt semmi más a szobában, csak az üres bútorok, és egy ágy, amiben már nem fog aludni senki. Már a szoba sem volt senkié. 

Krisztián nyitott be, amikor épp a bőröndjeimet cipzároztam be. Mivel ma utazom haza, mindenki itthon maradt, hogy el tudjanak kísérni a reptérre, illetve William hazarepült velem, mert egyedül még nem repülhetek.  Egy ideig csak csendben ácsorgott az ajtófélfának dőlve, és a már üres szobát nézegette.

- Jó volt, hogy volt egy húgom - mondta, az én gyomrom pedig összeszűkült. - Soha nem voltam egyedül. 

- Én pedig nagyon hálás vagyok a bátyámért - mosolyogtam rá szomorúan. - Megtanított bankot rabolni - tettem hozzá, ő pedig enyhén elnevette magát. Bejött, leült az ágyamra, és tovább nézelődött.

- Az volt a tervem, hogy a félév leteltével ráveszlek, hogy maradj itt. Hogy járd ki itt a gimit - vallotta be.

- Jó volt itt, de mennem kell - ráztam meg a fejem lemondóan.

- Nem kell! Nem kell menned, Sophie! Maradj itt! Zsoltival úgyis kibékültök majd!

- De kell, mert szeretnék! - leültem mellé, ő pedig a szemembe nézett. 

- Sophie, a szüleid rosszul bánnak veled! 

- Tudom - a szám megint szomorú mosolyra húzódott. - És nekem bőven elég ennyi problémával foglalkozni.

- Semmi értelme az érveidnek, ugye tudod? 

- Számomra van. És ez a lényeg, nem? 

- De igen. Szeretném, ha ott lennél, ahol neked jó, Sophie. Csak abban reménykedtem, hogy az a hely itt van, velem - szinte fizikailag fájt a szemébe nézni. Olyan csalódott és szomorú volt a tekintete. - Ez a szoba itt fog maradni, mindig. Sőt, biztos vagyok benne, ha a jövőben elköltözöm, akkor lesz plusz egy szoba a számodra ha esetleg hazajönnél. És ha bárki megkérdezné, kié az a szoba, annyit mondanék " a húgomé, akit ismerve bármelyik pillanatban megérkezhet". És büszkén mondanám. Mert nagyon-nagyon büszke vagyok rád, Sophie. 

Éreztem, ahogy egy kósza könnycsepp végigfut az arcomon. Elég mélyen érintettek a szavai. Krisztián nem volt soha egy érzelgős srác, de néha nagyon szépeket tudott mondani. Ilyenkor talán észre se veszi, de minden szava annyira összeszedett és elgondolkodtató.  A kezével átkarolt, majd magához szorított. Szerettem volna, ha pár perce megáll az idő, mi pedig sokáig úgy maradhatnánk. De el kellett érni a repülőt, és ezt ő is tudta. 

- Szeretném, ha tudnád, hogy mi bármikor visszavárunk. Ha úgy van, bármikor visszajöhetsz! - mondta Anita már a kocsiban. Ahogy elhajtottunk a ház előtt, tömérdek emlék jutott eszembe, jók-rosszak egyaránt. Kihajtottunk az utcából, el AZ a játszótér előtt, majd szépen lassan el a Szent Johanna Francia Tagozatos  Gimnázium mellett. Ott, ahol most bizonyára folyik a tanítás, és nagy pörgés van az őszi szünetig. Ott, ahol a leghátsósor középső helye üresen áll, de lehet senkinek sem tűnt fel. Ott, hol bent ül a 9.b osztály, akikhez már semmi közöm sincs többé. Ugyanis elmegyek, elhagyom ezt az országot és vele együtt minden emlékemet. 

Bekanyarodtunk a reptérre, aminek a menetét már kívülről fújtam. Az útlevelemmel a kezemben várakoztunk szótlanul, amikor elérkezett az idő a felszállásra. Anita suttogva búcsúzott el tőlem, majd el is sírta magát amikor ezt mondta: - Örülök, hogy két hónapig volt egy ilyen csodálatos lányom. Hiányozni fogsz otthonról. 

Mint ahogyan azt gondoltam, Krisztiántól búcsúzni olyan volt, mint egy szívbedöfés. Megállt előttem, magassága miatt lenézett rám. Szomorúan mosolygott. Nem szerettem őt így látni. 

- Remélem, azért nem csak a rossz pillanataimra fogsz emlékezni - mondta. - Szeretném, ha ezentúl is bizalommal fordulnál hozzám, ha történik valami. Mindig felhívhatsz, nem számít az idő. Szeretnék az életed része maradni, ezentúl is. Menni fog? 

- Hát persze - feleltem egy keserű mosollyal. - Nem is tudom, mi lenne velem nélküled. 

- Azt én sem, de az biztos, hogy tízszer több hülyeséget csináltál volna - vágta rá, és mindketten elnevettük magunkat. Szorosan magához ölelt, én pedig legalább olyan erősen öleltem őt vissza. Hosszú percekig álltunk úgy, egyikünk sem akarta elengedni a másikat. Végül a hangosbemondó szakított szét minket, ami arra kérte az utasokat, hogy üljenek fel a gépre. - Na, menj kölyök! - búcsúzott szomorúan, majd gyorsan letörölte a szemét. - Ideje hazamenned!  

William átkarolta a vállamat, majd együtt felszálltunk a gépre. Amikor elfoglaltuk a helyünket, előjött a Deja vu érzés, és tudtam, hamarosan ott leszek, ahol lennem kell. Bármennyire is mérgező a szüleimmel élnem, mindig haza fogok vágyni. Mert az én életem ilyen. 

Majd felszálltunk.

Néztem, ahogyan lassan távolodok Magyarországról, és minden itt szerzett emléktől. Már nem éreztem semmit. Már nem vágytam oda vissza többé.

* The endig: 5/5 - After this two month my opinion is, that move out to Hungary was my biggest mistake, and my biggest lesson for my life. 

𝑨𝒏𝒅 𝒂𝒇𝒕𝒆𝒓 𝒂𝒍𝒍, 𝑰 𝒕𝒉𝒊𝒏𝒌 𝒉𝒆 𝒘𝒂𝒔 𝒕𝒉𝒆 𝒓𝒊𝒈𝒉𝒕 𝒑𝒆𝒓𝒔𝒐𝒏, 𝒊𝒏 𝒕𝒉𝒆 𝒘𝒓𝒐𝒏𝒈 𝒕𝒊𝒎𝒆.