A londoni csaj naplója

13th of October

Reggel nagyon fáradtan ébredtem, az ébresztőmet pedig legszívesebben felgyújtottam volna. Egész este Zsoltival beszéltem, ráadásul a sok suttogástól még be is rekedtem. Jobban nem is indulhatott volna ez a szép HATEfő reggel. 

Hogy miről beszélgettünk több órán keresztül? 

Fogalmam sincs. Minden apró, értéktelen dolog szóba került. Olyan mindennapi hülyeségek, amik annyira jelentéktelenek, hogy szóra se érdemesek. De ezekről beszélgetni nagyon jó érzés! Megtalálni azt a beszélgetőpartnert, akivel még jól is érzed magad, még jobb. Zsolti tökéletes volt ebben (is). Időnként bár nem egyezett a véleményünk, nyugodt szívvel mondhatom, hogy a legtöbb témában egyetértettünk. És akkor örültünk, mint majom a farkának. 

Imádom a késő éjszakai beszélgetéseket. Tudod, miért, kedves naplóm? Mert ezek a legőszintébbek. Ezek az igazi beszélgetések. Pontosan azért, mert már mindenki fáradt, és nem gondolkozik, nem válogatja meg a szavait, hanem beszél. Egyenesen, érthetően, őszintén. Azt hiszem, ezért mondják, hogy a legtöbb jó dolog reggel hét előtt történik. Ijesztő, hogy az emberek mennyire megtudnak változni éjfél és reggel hét között. Leesik az állarc, a védőburok, és ott marad egy személy, akit eddig lehet csak néztünk, de nem láttunk. 

Az One Directionnak van egy száma erről. Nagyon-nagyon szeretem.  A címe: A.M. A túlgondolós éjszakáimon, a rosszabb és jobb pillanataimban mindig ezt hallgatom. A hangzása tökéletes, de a szövege... a szövege mindent elmondd, amit érzek. 

Vajon ez másokkal is van így? Hallgatja egy zene szövegtét és azt mondja "Igen, pontosan ezt kerestem! Minden amit érzek ide van írva, benne van a szövegben!" Vagy csak én vagyok ilyen? Tudom, hogy vannak akik inkább a dallamot nézik, a stílust, és a hangszerelést. Ezt megértem. De vajon van még rajtam kívül valaki, akinek a zene szövege számít? Aki észreveszi saját magát a szövegben? 

Egyszer olvastam valahol, szeretném ide leírni: "When you're happy, you enjoy the music, but when you're sad, you understand the lyrics." Magyarul: Mikor boldog vagy, akkor érzed a ritmust, de mikor szomorú, akkor érted a dalszöveget. 

Azt hiszem, már értem ennek a lényegét. És azt is értem, mennyi mindent elárul egy emberről a zenei ízlése. Még akkor is, ha azt hallgatja, ami éppen "menő". Annak is van jelentése. Mindennek van. 

Ha már jelekről "beszélek" mostanában elkezdtem jobban figyelni ezeket egy emberen. Nem tudom, miért, elkezdett érdekelni a téma. Ezt persze hangosan nem vállalnám fel, sokan kiröhögnének érte. Megtartom ezt inkább magamnak. 

Ma például, amikor (véletlen) időben odaértem az iskolába, a többiek a lépcsőn ülve beszélgettek. Furcsállták, hogy időben ott vagyok, de nem hibáztattam őket érte, igazából én is meglepődtem. Talán azért történt, mert a futást szüneteltetem egy darabig, és már nem tudtam nyugton maradni otthon, de ki tudja. Nem érdemes hozzászokni, holnap úgyis késni fogok. 

Jókedvűnek tűnt mindenki, csak Cortez volt feszült egy kicsit, de vele most direkt nem foglalkoztam. "Jobb a békesség" gondoltam. Amikor Reniék megérkeztek, a fiúk reakcióit néztem. 

- Pete Wentz, meggyógyultál? - kérdezte Ricsi nevetve. Láttam, ahogy meglepődik, amikor megláttja őt Reni mellett, és egy apró századmásodperce el is mosolyodik. Egy beszólással próbálta leplezni magát, de sajnos rossz napot választott, mert én pont megfigyelős napot tartottam. 

- Gratulálok a versenyhez! - fordult Reni Cortezhez. Reni hangja vékonyabb volt, mint szokott lenni, és kicsit mintha bele is pirult volna abba, ahogy ránézett. Persze, nem annyira, mint amikor Cortez ne adj' Isten hozzászól, olyankor szabályosan piros szokott lenni a feje. Szép ez a szerelem, nem igaz? 

- Kösz - vágta rá Cortez, és rá se nézett. Hmm... grumpy x sunshine. Ez volt az első dolog, ami eszembe jutott. Cortez elég sokszor viselkedett vele közömbösen, de csak azért, mert tisztában volt vele, mennyire jó a pókerarcban. Tudta, ha ledobja ezt az álarcot, még lenne is esély, hogy hamarosan összejönnek. És ettől baromira tartott. Barinőnk nem volt valami jó ezekben a szívügyekben, de hát mit várjunk egy ÁMERIKAItól, akiknek minden második szavuk a "holy shit" ?

Aztán persze ment a szokásos, "használjuk ki, de mocskosul, hogy van egy kedves és jótanuló osztálytásunk" dolog, amiből már szinte hobbit csináltak. Én ezt soha sem díjaztam, bár az én gondolkozásom eléggé más. 

Vannak, akik mindenben szeretnek elsők lenni, mint például Kinga. Mindent megtesznek azért, hogy ők legyenek a legjobbak, a legszebbek, a legokosabbak stb. Vannak, akik csak minimális energiát fektetnek bele, a "jólvanazúgy" felfogású emberek, például Ricsi. Nekik elég az, ami van, "csaklegyenmegakettes". És vagyok én, a kettő között. Beleadom, amit tudok, úgy, ahogy csak tudom, de nekem tökélesetes a második hely. Sőt, az ötödik hely is. A lényeg, hogy úgy érezzem, én megtettem amit csak tudtam. 

Az udvari szünetben nem mentem le, nem voltam arra kíváncsi, ahogy fél iskola körbeüli Cortezt és Ricsit, és a versenyről beszélgetnek. Én ott voltam láttam, gratuláltam, de többet nem tudok hozzátenni, és nem szeretném ugyanazt a szöveget tízszer végighallgatni.

Nagy szerencsémre, senki se volt a teremben, mindenki elfoglalta magát valahol máshol. Így én is beraktam a fülhallgatómat, és elindítottam a másik nagy kedvenc One Direction számom. A címe: Fool's Gold. Arra a zenére nincsenek szavak. Csak hallgatni, és hallani kell. Érteni, és megérteni.

- Sophie? - hallottam, ahogy a folyosón a nevemet , majd Zsolti nézett be a terembe. Ahogy meglátott, egyből kétségbeesett képet vágott. - Baj van? Hívjak valakit? - kérdezte azonnal, miközben megindult felém.

- Dehogy is - mosolyogtam rá, mire láthatólag megnyugodott. - Csak nem akartam századjára végighallgatni a versenyt. 

- Megértem, már én is untam - vallotta be, majd odahúzott egy széket közvetlen mellém, és odaült. - Mit csinálsz? - kérdezte, és a zenelejátszóm felé hajolt. - One Direction? - kérdezte, miközben lassan a szabad kezemért nyúlt, és rákulcsolt az ujjait az enyémekre.

- Hallgasd! - nyújtottam neki oda a fülhallgatóm másik részét. Tudtam, hogy nem fogja érteni a szöveget, talán épp ezért volt bátorságom hozzá. Ugyanis, a szöveg rólunk szólt. Rólam és róla. 

Mosolygott. Nem értette a szöveget, de talán érezhette, hogy van oka, amiért megmutattam neki. Istenem, azok a gödröcskék az arcán! 

- Ennek kell a címe - mondta végül, a szívem meg elfelejtett dobogni.

- Fool's Gold. 

- Szerinted meg fogom jegyezni? Arra sem emlékszem, mit ettem reggelire!  

- Nálad nem is lehet tudni - vágtam rá. 

- Ne szemétkedj! - grimaszolt. Felírtam a kezére. Jó érzés volt, szeretem az érintését. Oké, ez leírva rosszul hangzik. De aki érti, az úgyis tudja, aki meg nem, az nem is fogja. 

- Hahó, csak akartam kérdezni ho - jött be a terembe Dave, mi pedig úgy röpültünk szét, mint akik csináltak valamit. Pedig nem történt semmi. - Bocs, nem akartam zavarni! - vakargatta meg a tarkóját zavartan. - Akartam kérdezni, hogy jöttök délután mekizni velünk? 

- Aha - vágtuk rá egyszerre. Nem kicsit égtünk. 

* Zsolti: 5/5***

♪ But I know in my heart, you're not a constant star
And yeah, I let you use me from the day that we first met
But I'm not done yet
Falling for you, fool's gold
-One Direction