A londoni csaj naplója

9th of October

Reggel pocsékul éreztem magam. Úgy ébredtem, hogy fáj a tüdőm, aminek soha nem lesz jó vége. Megnéztem az időt, reggel négy óra volt. Felültem az ágyamban, és próbáltam mélyen lélegezni egy párat. Beszív, kifúj, Beszív, kifúj. 

Nem sokat segített, de azt gondoltam, el fog múlni, ugyanis levegőt kaptam normálisan. Kicsit nehézkessebben indult a reggelem, lassan komótosan készülődtem. Futás helyett ismét sétáltam egy kicsit, ami jól esett. 

Éjjeli bagoly vagyok, de szeretek korán reggel kint lenni. Az idő hűvösebb, az ég nagyon jól néz ki, a város pedig nyugodt. Jó dolog ez. 

Az évek alatt egy dolgot megtanultam: mindig keresni kell az apró dolgokat. 

Asztmás vagyok, családi hátterem pedig mérgező, és egész életemben kötöztem egyik helyről a másikra. Mindig kihasználtak vagy kiközösítettek, nem találtam a helyem. Ugyanakkor nagyon sok apró, szép ajándékot is kaptam az élettől. Ezek olyan dolgok, amiknek akkor nem tudnék örülni, ha nem mentem volna át ennyi mindenen. 

Reggel Krisztiánnal sétáltam az iskolába. Nem tudom miért, csak közölte hogy szívesen velem jönne, én pedig örültem neki. Szerettem őt, nagyon. Ő soha nem volt az a tipikus, "belemegyek minden harca, ha rólad van szó" fajta báty. Ő minid is a háttérből támogatott, éreztette, hogy ott van, ha szükség van rá.  Kevés ilyen ember van ezen a világon, én pedig szerencsés vagyok, hogy az életem része.

- Valami terv mára? - kérdezte az úton, miközben belekortyolt a kezében tartott energiaitalába. 

- Szerintem nincs - vontam meg a vállam. Szerencsére még a fájdalom is elmúlt, és kezdtem elhinni, hogy semmi baj nem lesz. 

- Van valami, amit tudnom kéne? - nézett felém összehúzott szemekkel. 

- Nincs - ráztam meg a fejem. - Minden rendben. 

- És valami, amit nem kéne tudnom? - tette fel a következő kérdést, én pedig elmosolyodtam. 

- Ne már! Minden oké! - erősködtem.  

- Jó értettem - tette fel a kezét védekezően. - Én se mondanám el. 

- Fejezd be! - kértem nevetve. 

- Jól van, kölyök, most már irány az oskola! 

A teremig még jó kedvem volt, viszont abban a percen, hogy beléptem, nagy lett a feszültség. Ahogy leültem a helyemre, már be is csengettek, így nem tudtam érdeklődni. Zsolti komor volt és sértett, Cortez értetlenül nézett rá, Dave mindkettőjük tekintetét kerülte, Ricsi meg... Nos, ő aludt. 

Vladár az álom vagy rémálomkép feladatot adta rajzon, amin egy percet sem kellett gondolkodnom. Azonkívül, hogy néha dínókat kergetek egy serpenyővel a kezemben, szoktak lenni rémálmaim. Most azt rajzoltam, ahogyan egy alak egy sarokban kuporog, és a nyakál fogva szorítják. Lehet látni a tüdejét, ahogy súlyok nehezítik azt, és kígyók csúsznak-másznak benne. Az alak szája nyitva volt, de  a szája helyett egy fal volt benne lakattal, és volt körülötte egy burok, amit akkor érzek, ha pánikrohamom van.  Ez az én rémálomképem. 

A nap sztoriját megint Reni vitte, miszerint Ő azért nem rajzolt semmit, mert "nem emlékszik az álmaira" majd Neményi ügyvédeset játszott a védelmében. Cortez örült neki. 

Az udvaron viszont megelégeltem a fiúk viselkedését. - Na jó, mi bajotok van nektek? - akadtam ki. 

Nem válaszoltak, Cortez felvette a pókerarcát és a telefonját nyomkodta, Dave a Macbookja mögé bújt, és nagyon gépelt valamit, Zsolti a szemét forgatta, és egy pizzaszeletet evett, Ricsi meg... Neki nem volt semmi baja. De irigyeltem érte!