A londoni csaj naplója

4th Of October

- Sophie, mi a baj? - kérdezte sokadszorra Zsolti, de én egy szót sem tudtam szólni. Esküszöm, elfelejtettem beszélni! Az összes nyelven. - Sophie, ne idegesíts már! Mi bajod van? 

- Menj haza. - suttogtam. Ennyi. Ennyit tudtam mondani, a vérnyomásom az egekben volt, és sírógörcs kerülgetett. 

- Mi van?! - akadt ki. Szegény, nem bírja a hangulatingadozásaimat. Vagy... Vagy azért viselkedik igy, mert tud a betegségeimről, és nem tudja mit kéne csinálni. Csak most nem erről volt szó. Életemben először kívántam azt, hogy inkább legyen egy rohamom, minthogy szembe kelljen nézni azzal, ami odabent vár. 

- Csak menj haza - néztem rá könyörgőn. Nem akartam belerángatni, jobb, ha kimarad a dolgaimból. Sőt, jobb, ha nem is tud róla. 

- Esküszöm, kezdem azt hinni, hogy direkt idegesítesz! Öt perce semmi bajod nem volt, erre lefagysz, még vak is lássa hogy bajod van, és mit mondasz?! Hogy menjek haza! Sophie, szerinted miért akadok ki? 

- CSAK MENJ HAZA! - fakadtam ki, és örült módjára könyörögtem könnyes szemmel, hogy menjen el. Bárcsak tudta volna, hogy én csak védeni akarom!

Sokszor megkaptam már az évek alatt, hogy bizonyos témáknál kifejezetten bunkó tudok lenni. Az már senkit sem érdekelt, hogy miért. Könnyű ítélkezni, tettekből következtetni. Csak azt sokszor elfelejtik, hogy minden ember mögött van egy történet. És ezeket gyakran nem osszák meg.

Nos, azt hiszen nem halaszthatom tovább, itt az én történetem:

Azt hiszem, az egyértelmű, hogy a szüleimmel nem ápolok jó kapcsolatot. Kiskoromban soha nem fordítottak rám nagy figyelmet. Fizettek mellém egy nevelőnőt, aki vigyáz rám, miközben otthon voltak. Ha hangosabb voltam, bejöttek üvöltözni velem. Még öt éves sem voltam. 

Később rosszabb lett, amit egyre nagyobb lettem. Folyton hangoztatták, hogy egy hiba vagyok, egy selejt. Hogy azt sem érdemlem, hogy az ő nevüket viseljem. Várták, mikor hibázom, és azonnal a fejemhez vágták. Néha szavakkal, néha fizikai bántalmazással. Néha megmaradt a nyoma ezeknek az ütéseknek. A suliban nyilván azt mondtam, hogy elestem. Csak egy idő után feltűnően sokat estem el, és mindig az arcomat ütöttem be. A tanáraim a szüleimhez fordultak. 

Soha nem fogom elfelejteni a napot. Tudatlanul ültem a szobámban, és rajzoltam. Félhomályban, mivel nem pazarolhattam sok villanyt az "idiótaságaimra". Nyitódott az ajtó, én pedig odamentem, hogy köszönjek. Anyám rám nézett, a tekintete csak gyűlöletet sugallott. Apámé lesajnáló volt. Levették a kabátjukat, majd felém fordultak. Már akkor remegtem, nagyon jól tudtam hogy nehéz éjszaka vár rám. Annyi pofont kaptam aznap éjjel, hogy nem éreztem az arcom. Aztán egy nagyobb ütésnél nekiestem a konyhapult sarkának. Felsértette a szemem alatt, folyt, ömlött a vérem. Ezt már nem tudták volna kimagyarázni, egyszerűen kiraktak a lépcsőházba. Tél volt, és azt nem fűtötték fel. Az egész éjszakát ott töltöttem, a lábtörlőn, vérző fejjel. Valószínűleg akkor erősödött fel az asztmám. Aznap eltört bennem a család fogalma. És csak hét éves voltam.

Ezután nem mehettem vissza az iskolába, a szüleim mellém raktak két idegent, akik magukhoz fogadtak a németországi házukba. Nem értettem semmit, ezért ők is gyakran kiakadtak rám. Idővel megtanultam pár szót, de ráuntak a pótszülőksödére, és elküldtek az egyik ismerősükhöz, szintén Németországban. Ők rendesek voltak, a felnőttek igaz nem sokat voltak otthon, de a gyerekeik kedvesek voltak velem. Ekkor tanultam meg teljesen németül. 

Sokáig itt sem maradtam, ezért a visszautazás helyett elküldtek Magyarországra, nem Anitákéhoz, hanem egy idegen családhoz Szombathelyen. Itt derült ki hogy amúgy a szüleim is tudnak magyarul, sőt Magyarországon születtem. Nem mondom hogy könnyű nyelv volt, de ahhoz képest mondhatni hamar megtanultam. Aztán jelentkeztek Anitáék, de a szüleim nem engedtek hozzájuk, ezért elküldtek Franciaországba, Apukám nővérének a családjához.