A londoni csaj naplója

11th of September

Csak hogy őszinte legyek egy darab füzettel, talán életem legrosszabb napján vagyok túl. És erről csak az "a furcsa érzés" tehet.

Talán tegnap este zuhanyzásnál kezdődhetett az egész, de akkor még úgy voltam vele, hogy simán csak fáradt vagyok. Egyfajta nyomasztó érzéssel ültem le a notebookom felé, és felmentem msn-re. A fiúk közül mindenki elérhető volt, természetesen mindenki ezerrel pörgött, csak én voltam az az egyetlen szerencsétlen, akinek az volt a baja, hogy nem tudja mi a baja. Ez a fejemben jobban hangzott.

Felnéztem Facebookra is, ott is ezerrel pörgött minden, de engem nem tudott lekötni, egyszer csak Krisztián benyitott az ajtón, én pedig mint aki valami rosszat csinált, lecsaptam a notebookom.

- Na, mi az mit titkolsz? - kérdezte szórakozottan.

- Semmit, csak megijesztettél - vontam meg a vállam.

- Aha... Mindegy. Nem jössz vacsizni? Legalább hússzor kiabáltunk neked!

- Nem vagyok éhes - mosolyodtam el halványan.

- Ja, tudom. Még akkor se lennél éhes, ha már csak a csontod lenne meg - legyintett lenézően.

- Hé! Ez gonosz volt! - vontam neki tetetett felháborodással.

- És? - kérdezett vissza. - Rád még a férgek is azt mondanák, hogy ők nem előételt rendeltek - fintorgott.

- Ugye tudod, hogy még mindig rosszak a poénjaid? Ha ezt egyáltalán lehet annak nevezni.

Krisztián szemet forgatott, majd lesajnálóan nézett le rám. - Jobban bírtalak kicsiként, amikor még nem tudtál beszélni - biccentett majd kiment. Nem egy érzelgős típus.

Egész este forgolódtam, egyszerűen nem tudtam elaludni, bármennyire szerettem volna. Az agyam ezerrel pörgött, rosszabbnál rosszabb dolgok jutottak az eszembe, és teljesen elvesztettem az irányítást. Izzadtam, a fejem fájt, bárhogy fordultam kényelmetlen volt, én pedig egyre idegesebb voltam. És az sem segített, hogy közben Zsolti és Dave állandóan írogattak, mert megint valami rendelgetős hülyeséggel szórakoztak.

- Mi van? - ültem fel az ágyon idegesen, Zsolti sokadik hívására.

- Hallod, akkora poén lesz holnap, mindenképp ott kell lenned előbb, mert - kezdte tiszta izgatottan.

- Zsolti, hagyjál! - tettem le mérgesen, mert már tényleg ki voltam idegileg. Aztán amikor realizáltam, hogy akaratomon kívül milyen bunkó voltam, mérgesen elhajítottam a telefonom a szoba másik pontjára. Igen, megoldásnak tűnt. Nem volt az. Egyébként a telefon túlélte!

Azt tettem, amit mindig teszek ilyenkor, elővettem a zenelejátszóm, és max hangerőn beraktam az egyik kedvenc zeném, ami az egyetlen dolog, ami meg tud nyugtatni.

"She's been my queen

Since we were sixteen..."

Reggel úgy ébredtem, mint akin átment egy zebracsorda, és akkor még fogalmam sem volt, hogy mi vár rám a nap folyamán. Szóval szinte annyi életkedvvel mentem iskolába, mint a fogorvoshoz.

- A nagyszüleim megették, úgyhogy ez nem jött be! - röhögött Cortez amikor beléptem a terembe, és Dave-hoz vágott összegyűrt alufólia galacsint. Majd megkezdődött a dobálózás, ebben az érett osztályban. Egészen addig tűrtem ameddig valamelyik fejbe nem dobott egyel.

- Ez melyik volt?! – kérdeztem felvont szemöldökkel mire mindenki elhallgatott. Zsolti Dave-ra, Dave Zsoltira mutatott, mint két hároméves, Ricsi és Cortez pedig rezzenéstelen arccal néztek. Előrébb jutottunk. Ja, nem.