A londoni csaj naplója

16th of October

UR-IS-TEN! EZ A NAP!!!! 

Azt hiszem, ez hivatalosan is életem legrosszabb napja. Konkrétan minden elcsesződött, amit eddig felépítettem. 

A reggelem nagyon jó volt, szinte mosolyogva ébredtem. Nem hinné az ember, hogy pont egy szép őszi csütörtökön fog minden tönkremenni.  

Az iskolába Zsoltival sétáltam, aki elém jött. Útközben valami savanyú gumicukorral csörgött, szóval azt hittem, minden redben van. Nem volt. 

Ezt akkor éreztem először, amikor odaértünk a suli elé. Olyan szinten fojtott volt a levegő Cortez és Zsolti között, hogy kedvem lett volna a sarokban sírni. Zsolti közel állt hozzám, szinte összeért a vállunk. Cortez minden mozdulatomra felkapta a fejét, végigmért mindkettőnket. Farkaszemet nézett egymással a két fiú, a tekintetük szinte égetett. Segítségkérően Ricsire és Davera  néztem, de ők fülüket-farkukat behúzva elfoglalták magukat. 

Rajzon Vladár házit adott, ráadásul három jegyért. Makett házat kellett csinálni, ráadásul párokban.... Óriási. Az én párom Kinga. Amikor meghallottuk a feladatot, hátrafordult hozzám, és fintorgott egyet. 

Zsoltira néztem, majd felé tátogtam: - Neked ki a párod? 

- Nem tom' - tátogta vissza, és vállat volt. 

- Tudnod kéne! Ki mellett ülsz kémián? 

- Mindig elfelejtem! 

Nevetve szemet forgattam. Zsolti elég szétszórt tudott lenni, de nagyon bírtam benne. Az én tökéletes ellentétem volt. Amíg én mindenre görcsösen figyeltem, és minden erőmet beleadtam, ő soha nem erőltette meg magát túlságosan. Én ideges voltam, ő nyugodt. Én mindig agyaltam, neki maximum a kaja járt a fejében. Egymás ellentétéi voltunk, de szükségem volt rá, mer a személyiségünk tökéletesen igazodott a másikhoz. Ketten, együtt, létre tudtunk hozni valami nagyon szépet, valami nagyon nyugodtat és természeteset. Aznap jöttem rá, mennyi felesleges időt és energiát pazaroltunk a félreértésekre.

De akkor már túl késő volt.

Az udvari szünetben kezdődött a baj. 

- Lemegyek a büfébe, kérsz valamit? - kérdezte Zsolti. Az eredeti terv szerint megint kettesben maradtunk volna a teremben, ameddig a többiek lemennek az udvarra. 

- Nem, köszi. Van elég kajám - mosolyogtam rá, ő pedig felállt mellőlem, miközben a kezével végigsimított  a hátamon. A pillangók a gyomromban azonnal életre keltek, de fél perccel azután, hogy Zsolti elment, el is aludtak. 

- Sophie! We need to talk right now! - kiabálta egy hang a folyosón. Csak egy ember beszél velem angolul, én pedig felpattantam, és kisiettem a folyosóra. Cortezzel találtam szembe magam, akinek a tekintete más volt, mint szokott lenni. Más volt, mint eddig. 

- Mi a baj? - kérdeztem zavartan. 

- Sophie - megragadta a karom, és közelebb húzott magához. - Beszélnünk kell. Mi történt veled? Miért nem válaszoltál egyszer sem? - kérdezte. Oh, az üzenetek. Cortez csomószor üzent nekem, de még csak el sem olvastak őket, annyira nem akartam balhét. - Az elmúlt időben még csak rám se néztél! 

- Cortez, ne... - kezdtem, de közbeszólt. 

- Nem, Sophie. Hallgass meg! Azt mondtad, bízol bennem. Életemben nem beszélgettem ennyire őszintén, mint veled, érted? Te mindig megértetted, és átérezted a helyzetem, és ez visszafelé is így volt. Mi változott? Olyan dolgokat mondtam neked, amiket előtted senkinek - komolyan nézett a szemembe, kissé zaklatottnak tűnt. De nagyon furán viselkedett, nem úgy, mint szokott, közben pedig egyre közelebb hajolt hozzám. - Nem szeretném, ha elhidegednénk! Nekem sincs sok igazi ember az életemben, de hiszen ezt te is tudod. Tudod, milyen érzés. Utálom, hogy mostanában még csak nem is köszönsz! Értem, Zsolti így, meg úgy. De velem mi lesz? Engem eldobtál, és ez szar érzés!