A londoni csaj naplója

11th and 12th of October

11th of October:

Kinga meghívott a díjugrató versenyére, amit lovasként nem szabadott volna kihagynom. Sokáig gondolkoztam rajta, agyaltam, hogy mit is kéne csinálom, de végül úgy döntöttem, ami szerintem helyes volt. Cortez és Ricsi közelebb áll hozzám, és előbb is hívtak meg, mint Kinga. Ráadásul, Zsolti kihangsúlyozta, hogy vele menjek, nem tudtam volna kimagyarázni, ha megint kihátrálok. 

Anitáékkal már nehezebb volt a helyzet, szokásosan túlféltettek. Viszont, nagy meglepetésemre, ezúttal Krisztián mellém állt:

- Szerintem nem lesz baj, rendesek azok a fiúk, vigyáznak majd rá - mondta Anitának, egy óvatos mosollyal. - Zsolti különösen - tette hozzá. 

- És mikor érnél haza? - pillantott fel a laptopjából William is. 

- Pontosan nem tudom, de majd írok SMS-t - feleltem. 

- Jólvan akkor - monda Anita, de nem igazán hihetően. - Örülök, hogy beilleszkedtél, és vannak barátaid.

- Csak? - kérdeztem, nagyon jól átlátva a helyzetet. 

- Csak féltünk, mert ha bajod esik, a szüleid ránkküldik egész Londont, és még el is tiltanak innen.

- Nem lesz semmi baja, anya - szólt bele Krisztán is. Vicces, ezelőtt ő ellenezte ezeket a legjobban. - Ha pedig gond van, majd megyek és rendezkedek - feszítette be a karizmát vigyorogva. 

- Persze, mert te pont arról vagy híres - nevettem fel ezt látva. 

- Vigyázz a szádra! - "fenyegetett". 

Mivel történetesen Zsoltival együtt mentem, ő már elég hamar értem jött. Ott volt a kapuban, mint általában minden reggel, csak most valahogy ezerszer aranyosabb volt, mint szokott lenni. Beszéltünk még pár szót hárman (Krisztián fontoskodott neki, mindent tudni akart) majd elindultunk Cortezék házához, ahol megbeszéltük hogy találkozunk. 

- Azt hittem, nem akarod, hogy eljöjjek - mondtam neki félúton. 

- Oda mész, ahová csak akarsz. Cortez és Ricsi pedig a barátaink, ott kell lennünk szurkolni. Nem is volt kérdés számomra, hogy eljössz majd, annyit akartam, hogy akkor legalább velem - magyarázta. Szokatlan volt, hogy a mellettem lévő úriember most nem csörgött semmilyen étellel a kezében és nem poénkodott. És, ha engem kérdeztek, nekem tetszett a komoly oldala is, sőt.

- British chick - intett Cortez, amikor megérkeztünk.

- Sziasztok - köszöntem vissza úgy általánosságban, nem akartam megint feszültséget. - Izgultok?

- Á, itt csak C-nek kell izgulni, nehogy eltaknyoljon - felelte Ricsi és  összeröhögött a többiekkel.

- Ha én esek, te is elfogsz - nyugtatta Cortez. 

- Ilyen egy igazi barátság! - mondta Dave az IPhone-ja mögül, majd dokumentálni kezdte a "verseny előtti állapotokat". 

A parkban, ahol a verseny volt tartva, meglehetősen sokan voltak. Azt hittem, lesz olyan 30-40 fő, de bőven voltunk olyan 100 körül. Cortezék beálltak a sorba, ahol az összes többi versenyző állt, kaptak sorszámot, és elmagyaráztak nekik még dolgokat, amiket nem igazán értettem, velük ellentétben. Csak a mi sulinkból annyian voltak, hogy már meg se lepődtem, amikor a huszadik lánycsapat is odatipegett hozzánk sok sikert kívánni. Komolyan, néhányan úgy néztek ki, mint akiket egy női magazinból dobtak volna ki. 

Külső szemlélőként nem volt túl izgalmas a verseny, főleg, hogy nem voltam otthon a témában, így inkább csak csendben néztem a versenyt, és tapsoltam, amikor mindenki más is. Ricsi és Cortez nagyon szépet ment, legalábbis szerintem, de mint mondtam, nem értek hozzá.

- Szerinted van esély, hogy valamelyikük nyerni fog? - kérdeztem Zsoltit, aki felém fordult, és mosolyogva megvonta a vállát. Ketten ültünk egy padon, Dave meg valahol a többi fotóssal beszélgetett. 

- Nem tudom, Sophie - felelte, majd átkarolta a vállamat. - Reméljük, hogy igen - mondta, én pedig egy visszafojtott vigyorral fordultam el.  

12th of October: 

Reggel megint lovardába mentem, és végig csináltam a szokásos edzést, de valami nem volt oké. Mármint, már épp beilleszkedtem annyira, hogy ismertem mindenkit, lovat, edzőt és edzőtársat egyaránt. Másokkal ellentétben, én nem örültem ennek. Tudtam, hogy minél jobban hozzászokok egy lóhoz, annál jobban megszeretem. És akkor a búcsú nagyon fájni fog.  

Edzés végén szomorúan megpaskoltam a Füge nevű, gyönyörű világospej lovat, akinek egy nagyon aranyos orrfoltja volt. Tudtam, ha most nem búcsúzok, akkor az a végén nagyon fájni fog. Úgyhogy leadtam a kobakomat és a csizmámat, és elköszöntem az edzőmtől és a lovaktól. 

Délután a fiúkkal elmentünk mekizni, miközben megbeszéltük a tegnapi napot. Cortez végül tizenhetedikként bejutott  a legjobb harmincba (legalábbis ha jól emlékszem) Ricsi viszont pont harmincegyedik lett, ami miatt csalódott is volt egy kicsikét. Ez persze nem mutatta ki, inkább eljátszotta, hogy nem zavarja. Pedig nagyon is zavarta. :(

- Nem értem, fél iskola ott volt, de az osztályból mégse jött senki - mondta Cortez, de én átláttam rajta. A "senki" alatt ugyanis egyedül Renire gondolt, csak túl makacs ahhoz, hogy ezt bevallja magának. A verseny alatt többször láttam, ahogy szétnéz, majd csalódottan elfogadja, hogy élete szerelme magasról tesz rá, hogy ugrál a deszkáján. Ez persze megint csak hazugság, de úgyse hinné el, ha azt mondanám, Reni is pont annyira érdeklődik, mint Cortez.  Sőt!

- Mi ott voltunk, mindannyian, és szerintem, ez bőven elég - mondta Zsolti, egy pillanatra rám nézve, majd tovább csesztette a HappyMeal menüjéhez kapott játékát. 

Éreztem, ahogy a comját nekitámasztja az enyémnek, de közben úgy tett, minta nem történt volna semmi. A vigyoromat alig tudtam visszafojtani, és szerintem a fejem is vörös volt, de egy Istenért se mozdítottam volna el a lábam. Jó volt nekünk az úgy. Nekem is, és neki is. 

*Verseny: 5/3 - Sajnálom Ricsit. Megérdemelte volna a bejutást. 

*Kinga: 5/1 - valószínűleg már nem leszünk legjobb barinők. 

* Otthagyni a lovardát: 5/1 - Fájt, nagyon-nagyon fájt. De ha nem teszem meg most később már belebetegednék. 

* Krisztián: 5/5 - Bárcsak tényleg a bátyám lenne. Én lennék a legboldogabb. 

* Zsolti: 5/5******** - Nem hinném, hogy kellene ragoznom. Ő csak Zsolti.