A londoni csaj naplója

15th of September

Jó érzés úgy kelni, hogy rendbejöttek a dolgaid, igaz? Kérdezem én egy füzettől. Na mindegy. A lényeg, hogy teljesen kipihenten ébredtem, ami az utóbbi pár napban nem fordult elő. 

Még egy hónapja sem vagyok Magyarországon (mármint mióta utoljára jöttem) de kalandos egy életbe cseperedtem. Lol, egy Petőfi veszett el bennem. Ha ezt Kardos tudná... Na mindegy. Hagyjuk inkább, mielőtt rosszul leszek kedvenc tanárom neve hallatán. 

Most azt kéne írom hogy reggel szokásom szerint, kipattantam az ágyból, elmentem futni, és olyan nagyon tökéletes reggelem volt, ezen a szép hétfő reggelen. Haha. Nem. Őszintén? A francnak nem volt kedve felkelni. Ott feküdtem az ágyamban, és az órámat néztem. Ha most felkelek, két perces késéssel még beérek. Ha most felkelek, öt perces késéssel még beérek. És ezt hosszú perceken keresztül. Ez nem szokott sokszor előfordulni, de amikor előfordul... Enyhén hisztis tudok lenni. Na de, haladjunk. 

- Kölyök, ha most nem vonszolod ki a hátsód, közzéteszem az összes gáz képem rólad! - nyitott be az ajtómon Krisztián, ezzel a szép mondattal. 

- Neked is jó reggelt. - gúnyolódtam.

- A francokat jót. - mondta álmosan, majd a száját húzva meredt rám - Ahj, de jó puhának tűnik az ágyad! - nyávogott. Tudni kell róla, hogy ő az alvás megtestesítője, kész rémálom húszéves létére reggel kiimádkozni az ágyból. És én ezt ki is használtam.

- Az is. Jó puha, és kényelmes. - vigyorogtam.

- De utállak! - mondta, majd megindult felém - Menj már arrébb! - lökött félre, és kényelembe helyezte magát - Hallod, kölyök, jobb az ágyad mint az enyém, hogy rohadnál meg. - mondta, majd lehunyta a szemét, miszerint ő márpedig itt fog aludni. Reggel hét órakor. 

- Gyerekek, mi... - nyitott be Anita, majd eltátotta száját, és mérgesen nézett ránk - William, gyere ide, ezt látnod kell! A felnőtt fiank! - kiáltotta el magát. William komótosan idejött, majd elnevette magát.

 - Jaj, gyerekek de sok gondokotok van! Számlák, munkahely, biztosítások! Szegénykéim. - mondta ránk nézve, majd jobban megnézett minket - Van még hely? - kérdezte hirtelen, bennem pedig olyan mélyről szakadt fel a röhögés, mint már nagy régen. Arrébb csúsztam az ágyon, William pedig befeküdt közénk, és elhelyezkedett. 

- Ez kész! - rázta a fejét Anita mérgesen, de aztán megenyhült - Menjetek már arrébb! - lökte meg Krisztián hátát, és ő is csatlakozott hozzánk, miközben én majdnem megfulladtam a röhögéstől. 

- Kölyök fogd már be, nem tudok aludni a nyihogásodtól! - morogta Krisztián félálomban. 

- Gyerekek, szépen! - szólt ránk Anita, de hiába, mert Krisztián rátette a kezét a számra, hogy fogjam be, de én igy meg nem kapta levegőt, ezért egy laza mozdulattal karon csaptam.  

Tehát így indult a reggelem. Ezt Londonban biztos nem tudnám átélni. Titokban csak "THE family"-nek hívom őket, mert ott aztán minden van, csak boldogság nincs. Ez főleg anyám miatt. Annyira nagyra tarja magát, hogy nem érdeki mi van másokkal, csak neki jó legyen.

Ötperces késéssel estem be az első órára, és sűrű bocsánatkérések között, leültem a helyemre, szépen kipakoltam a tancuccaimat, majd eszembe jutott, hogy én mennyire utálok iskolába járni. Néha elfelejtem, vagy nem tudom, de ahogy a hétfői órarendre nézek, mindig elkönyvelem magamban, hogy én gyűlölőm ezt az egészet. Főleg azért, mert már a hét elején lefárasztanak minket minden hülyeséggel, és aztán még elvárják hogy a megmaradt három agysejtemmel, és két ideszálammal minden szóra azonnal ugorjak. A francokat.