A londoni csaj naplója

20th of October

Legalább már két órája a plafont bámultam a sötét szobámban, amikor Krisztián benyitott. Nem volt kedvem felkelni, és ha valami, ez nem jellemző rám. Nem sírtam. Akartam, de nem tudtam. Mardosott a bűntudat, és egy jókora gombóc volt a torkomban de a szemem száraz maradt. 

- Kölyök? Gyere, kelés van - mondta az ajtóban állva. Felé fordultam, és láttam ahogy aggódó tekintettel végigmér. - Vagy szeretnél itthon maradni? Leigazoljuk, nem lesz gond! - ajánlotta fel. 

- Nem kell, összeszedem magam! - ültem fel az ágyamban. 

- Válaszolt? - kérdezte. A fejemet ráztam. - Majd fog. Biztos megbeszélitek, ne aggódj!

- Remélem - sóhajtottam. - Tényleg megkedveltem - vallottam be. Krisztián arca szomorú mosolyra húzódott.

- Minden okés lesz, Sophie. Csak legyél türelmes. 

A kapuban már nem várt rám senki. Üres volt az egész utca. A gyomrom összeszűkült, a számban pedig ismét keserű ízt éreztem. Az iskola felé sétálva felidéztem az emlékeket, amikor Zsolti ott állt a kapuban, a kócos haját fújta  szél, Ő pedig rám várt. Csakis rám. Együtt sétáltunk a sulihoz, a kezében mindig csörgött valamilyen cukor vagy chipszacskó. Eszembe jutott az első nap, amikor kiderült mennyire közel lakunk egymáshoz. "Most követsz?" fordultam hátra hozzá, amikor észrevettem hogy mögöttem van. "Követlek?" Lepődött meg, és tisztán emlékszem a döbbent arcára, amit vágott. "Basszus, neked le kellett volna fordulni!" csapott a homlokára. Pedig nem kellett volna, csak a világát nem tudta aznap. Egyik kedvenc emlékem. 

Pont csengőre értem be a terembe. Magamelé néztem, nem kerestem senki tekintetét. Lehet, jobban is tettem. Levágtam magam a helyemre, előpakoltam, és vártam a szerencsét. Nem jött meg. 

A kutya se nézett felém, mintha ott se lettem volna. Az órák teltek, én pedig egyre jobban éreztem azt, hogy különálló vagyok. Ők egy osztály, látszik hogy összetartoznak. Tizenkettedik végére ők is látni fogják ezt. De ebben nekem nem volt helyem, legalábbis úgy éreztem. 

Egésznap csendben néztem magamelé, a könyökömmel megtámasztva a fejem a padon. Szarul voltam, kár is lenne tagadni vagy szépíteni. A magány nem jó dolog, néhány ember azonban mégis meg tudja szokni. Nekem például már nem volt új érzés. 

Nem akartam egésznap a teremben ülni. Vicces, a pár nappal ezelőtti énem önként akart fennmaradni, hogy egyedül legyen! Bárcsak tudtam volna! De már mindegy, nem igaz? Az ebédszünet első felét egyedül öltöttem a teremben. Nem tagadom, vártam valakit. Hátha. De az a valaki nem jött, és erre rá kellett jönnöm. 

Eszembe jutott, amikor a játszótéren ültünk, ketten. Régi emlékeket osztottunk meg egymással, sztoriztunk. Istenem, életemben nem nevettem annyit, mint aznap! Aztán egy másik napon, ugyanott ültünk. A betegségemről beszéltem neki. Elfogadott, megértett. Tisztán emlékszem, agogy ezt mondta: "Te jó ég, Sophie! Komolyan azt hitted, elítélnélek ez miatt? Vagy máshogy néznék rád?! Fontos vagy, az Istenit!" Azt mondtam, bízom benne. Így is volt. Aztán, egy másik veszekedés után ugyanott kötöttünk ki. A házuk előtt álltam a Corteztől kapott pólómban, és könnyes szemmel hívogattam. Kijött, én pedig megöleltem. Megosztott a múltjából egy keveset. Arra kért, ne lökjem el magamtól. Majd odaadta a pulóverét. 

Amikor lementem az udvarra elsősorban Renivel akartam beszélni, de nem voltak kint. Csalódottan néztem a helyükre, majd körbe az udvaron. Összetalálkozott a tekintetem Zsoltiéval, a nap folyamán először. A szívem kihagyott egy ütemet. A tekintete szomorú volt és lemondó. Mintha máris lemondott volna rólam. Mintha semmit se jelentenék neki. De láttam a vágyat is, hogy felálljon, is idejöjjön. De nem tette. Amikor én tettem egy lépést feléjük, elutasítóan megrázta a fejét, és elfordult. 

A fiúkkal látszólag minden rendbe volt, én azonban átláttam a dolgon. Együtt ültek ugyan, de alig szóltak egymáshoz, nem sztoriztak, mint szoktak. Cortez és Zsolti egymásra se tudtak nézni. Belefájdult a szívem ebbe a látványba. 

A hazafelé vezető utón valahogyan a játszótérre kerültem. Igen, arra a játszótérre. Épp egy kisgyerek játszott a nagymamájával. Szomorúan beleültem a hintába, a "szokott" helyemre. Nem adtam rá sok esélyt, de reménykedtem, hogy talán valaki idetéved majd. Sokáig maradtam ott, reménykedni. A várt személy viszont soha nem érkezett meg. 

Ha egy dologra, akkor a gondolkozásra jó a hintázás. Nem kell figyelned mit csinálsz, csak monoton lököd magad a lábaddal. Terápiának is jó, komolyan. Annyi biztos, hogy jót tett nekem. Amikor felkeltem, és hazaindultam már tisztábban láttam a dolgokat. Átláttam a dolgokon, és úgy éreztem valamit tennem kell.

Nem szeretem, ha egyéni döntést kell meghoznom. Ijesztő tud lenni. De most az egyszer tökéltesen biztos voltam mindenben. Gombóccal a torkomban ugyan, de hazasétáltam. Igyekeztem minimális zajt csapni, és bementem a szobámba. Vagyis egy szobába, ahol az én cuccaim voltak. Kihúztam az íróasztalom első fiókját, és kivettem belőle egy kis fekete dobozt. Nem fejltettem el, hogyan is tudtam volna? Akkora becsben tartottam, hogy még viselni se viseltem. Ez pedig nem más volt, mint a Zsoltitól kapott ezüst karkötő. Kikészítettem az asztalomra, majd otthagytam.

Kimentem a nappaliba, szerencsémre ott ült az egész család. Összeszorult a gyomrom. Mind felém fordultak, Anita még rám is mosolygott. Sajnos hamar lehervadt a mosoly az arcáról. 

- El kell mondanom valamit - szóltam komolyan. 

*Zsolti: 5/1 - hiányzik. Nagyon. 

*Reni: 5/1 - azt hittem legalább ő meghallgat :( 

* Cortez: 5/1 - Ő bezzeg írogatott! 

* Hír: 5/? - ez érdekes lesz...