A londoni csaj naplója

18th Of September

Maradjunk annyiban volt már jobb éjszakám is. Este ugyan nekiálltam a suliújságnak, igen ám, csak abbahagyni nem tudtam. Az időérzékem amúgy is szánalmas, szóval olyan hajnalban észbe kaptam, amikor Krisztián felordított a nappaliban egy szép magyaros kifejezést.

- Az anyukád térdkalácsát te homokiegér! - szaladt ki a száján, én pedig kidugtam az ajtón a fejem, és a sötétben méregettem a bátyámat. Mármint nem a bátyám de... you know. 

- Mi az? - kérdeztem suttogva.

- Sophie te miért nem alszol? - nézett rám értetlenül. 

- Belemerültem a suliújságba, és nem néztem az időt. 

- Elment a maradék eszed is? - vont kérdőre azonnal. - Amúgy is úgy nézel néha ránk, mint aki mindjárt meggyilkol minket, de ha nem alszol, garantált ez a veszély! 

- Maradj már! - szóltam rá. Nem is nézek mérgesen! Annyira. Sokszor...

- Takarodj aludni! - "szidott le".

-Amúgy mit csináltál? 

- Belerúgtam ebbe a valamibe, de takarodj most már! Anya ki fog nyírni!

Amúgy nem lett igaza. Reggel ugyanúgy felkeltem ötkor és elmentem futni. Semmi bajom nem volt. Sőt! Egy perccel csengő előtt beértem a suliba. Haladunk...

- Nézzétek már! - nézett fel Ricsi a nagy bambulásból - Ez is ritkán történik meg! - röhögött ki. 

- Kösz - morogtam. - Amúgy azon gondolkodtam hogy rajzra be se kéne jönnöm. - mondtam ki hangosan amit éppen akkor gondoltam. Mondjon bárki bármit, nekem az ilyen mellétantárgyak annyira nem kötnek le, hogy azt elmondani nem tudom. És rólam tudni kell hogy kevés dolog tudja lekötni a figyelmem. Később aztán rájötten, megérte bemenni. Merthogy sokkot kaptam. Méghozzá rohadt nagyot. Többet is.

- Renáta, sajnálom, a legnagyobb jóindulattal... - Kezdte Vladár a rajzok osztályzását, én pedig már akkor furán néztem Renire  – Kettes. - mondta, én meg nagyot néztem. Zsoltival értetlenül összenéztünk, és láttam hogy a többiek sem értik mi van. Reni? Kettest? Rajzból? RAJZBÓL?!

- Felmayer! - szólította fel Davet. "Dave mi francot csináltál már megint?" gondoltam magamban.

- Igen, tanár úr? - kérdezte ártatlanul. Nem volt az. 

– Elmondanád, hogy a rajzodon mi ez a sötét folt? – mutatta fel a lapot. A fél gyümölcstálat kitakarta egy kerek satírozás. A fejemet fogva mosolyogtam egy sort. Hogy ilyen az eszébe? 

– Az Neményi feje. Nem láttam tőle rendesen! - panaszkodott, én pedig felnevettem. Valaki humoros kedvébe van mostanság.

-Legközelebb talán ülj arrébb. Ez így most csak hármas.

- Sz-S-Szof-Sophia-Sophie...? - szólított fel. Amolyan "ne kimély" nézéssel néztem rá - Sajnálom hogy nem jöttél szakkörre, ahogyan Antai-Kelemen sem. Ott lenne a helyed. - majd rögtön, ugrok, és neked fogok rajzolgatni. Amúgy ötöst kaptam. Várható volt. 

- Végül Neményi. Megosztanád velünk, hogy az asztalon látható kifogástalan gyümölcsöket miért félig elrothadva rajzoltad? - te jó ég!

- Ennek egyszerű, szimbolikus jellegű oka van – kezdte a választ, én pedig éreztem hogy hosszú lesz. Az is volt. Na meg unalmas. Nem fogom leírni, elég volt egyszer hallani. Nem akarom még egyszer. 

Amúgy ma nem történt semmi érdekes, amit külön megkéne említenem. Délután elmentem Zsoltiékkal a deszkaparkba, ahol a főtéma a "Neményinek akkor is nagy feje van, nem az én hibám volt" beszélgetés volt. 

Új fejlemény! Amikor hazaértem Anitáék nem hitték hogy drogosokkal mászkálok...és még megvolt minden csontom, szóval... 

Aztán megint sikerült kiakasztanom őket. Hupszi....

Virág üzenete: Szia lenne kedved velem meg Renivel elmenni holnap állatkertbe? 

Sophie üzenete: Szia! Megkérdezem, és írok. 

Nos, megkérdeztem...

- Sophie, komolyan nem tudlak hova tenni! Egyik nap ezek a fiúk, most meg állatkert... - mondta Anita csalódottan - Arról volt szó hogy tanulni fogsz, nem mászkálni! 

- De hát tanulok! Eddig csak ötösöm meg négyesem van, felvettek a suliújsághoz, futni járok, egészségesen eszek... Semmi rosszat nem csináltam! - érveltem, és szerintem jogosan. Mármint, még mindig jónak látom amit mondtam. Mert szerintem nem csináltam semmi elfogadhatatlant. 

- Nem ezt kérdeztem! Nem tetszik ez nekem Sophie...- rázta a fejét.

- Mi történt? - lépett be Krisztián a szobába. Na hát, ilyenkor kezdődnek náluk a drámák. 

- Sophie megint elmenne az állatkertbe két idegen lánnyal! - felelte Anita, én pedig elkerekedett szemekkel néztem rá. Az idegen eddig kimaradt, de oké. 

- Mi? - fordult felém mérgesen - Már másokkal csatangolsz? Mi van, ráuntál a fiúkra? 

- Mi van már megint? - lépett be William is. And here we gooooo. Kezdődik. Családi dráma, második felvonás: Az idegen lányok. 

- Sophie holnap már idegen lányokkal menne az állatkertbe, mert ráunt a fiúkra! - panaszolta Krisztián, Anita pedig hevesen bólogatott.  

- Én is itt vagyok! -  szólaltam meg, amikor már betelt a pohár. Ilyenkor el tudom veszteni az irányítást, főleg amiért elég kicsi a mércém ilyen téren. Nem hagyom magam. Már nem. - Virággal és Renivel mennék, Virág apukája vinne el minket, én nem, nem untam rá a fiúkra, csak mások is elhívtak! - érveltem.

Mind akik meg sem hallottak, úgy vitatkoztak tovább arról hogy milyen felelőtlen a viselkedésem.  Jellemzőek erre a családra a durva családi drámák, minden apróságért. Ez már csak egy ilyen család. Anyáméknál sem jobb, sőt, rosszabb, szóval szerintem ez rendesen benne van a vérünkben. 

Aztán egyébként azt találták ki az okosok, hogy hívjuk fel Virág apukáját. A telefonban minden további nélkül elmondták hogy semmi rosszat nem akarnak, ezért megnyugodtak, és elengedtek. Szóval megint happy minden, nem volt ez más, csak egy újabb hiszti, miszerint felelőtlen vagyok, amiért magas átlaggal és normális élettel elmennék az állatkertbe két osztálytársammal. 

* Rajzóra: 5/? - Reni sokkolt... Dave csak hülye.

* Suliújság: 5/1 - annyira tudtam hogy ma már nem lesz kedvem hozzá...

* Anitáék: 5/4 - imádom őket, tényleg. Soha nem cserélném el őket, és ők midig is egy biztos pont voltak az életemben, amikor épp a saját szüleim elől menekültem. De néha durván aggódnak, és ez Főleg anyám műve. Nem keres, nem beszél velem, de ha más kezei alatt vagyok és bajom esik akkor fontoskodik. Amúgy az se érdekelné ha nem mennék haza. Szóval ez egy ilyen család. Egyszer leírom mi történt. De az nem most lesz.