A londoni csaj naplója

22nd of September

Öhm... nem igazán tudom hogyan kéne  kezdenem. Lehet ennek összességében az az oka, hogy beálltak a hétköznapjaim a normális kerékvágásba, és nincs újat mondanom. Vagyis majdnem, de erre majd visszatérek. 

Szóval, szerintem mindenkinek ismerős az az érzés, miszerint ő gyűlöli a sulit, gyűlöli a hétköznapokat, és minden mást, mert ő nem tud tanulni, mert ő annyira fáradt etc. Nos, akkor mondom az én nézőpontomat, mert természetesen ebben is különbözők másoktól.

Véleményem szerint ha első óra előtt 10 perccel felkelsz, félálomban elmész "tanulni", majd mindig lemásolod másokról a dolgokat,  aztán elvonulsz sajnálni magad, akkor tényleg nem lehet jó napod. Amit jobban elítélek az az, amikor fiatal lányok/fiúk elcseszik azokat az éveiket, amikor még nem kell dolgoznod, számlákat fizetned, szerződéseket kötnöd és nagyobb döntéseket hoznod, amikor még nincs hatalmas felelősség rajtad, és olyan fiúk/lányok után rohangálsz, akik komolyan se vesznek. Elmondod mindenkinek hogy mennyire rossz neked, sírsz napokat, heteket és csodálkozol hogy amikor jön a neheze, nem vagy rá képes. Igy senki se lenne. 

Mennyivel jobb lenne, ha mindenki megértené azt, hogy a sírással nem jutsz előrébb, mert manapság már senkisem fog neki segíteni, vagy megszánni. Ezért tartok ki az érvem mellett, miszerint szeress bele a hétköznapokba.

Ha felkelsz suli előtt minimum egy órával, beágyazol, és nyugodtam végig csinálsz egy olyan "reggeli rutint", amivel önmagadat boldoggá és egészségessé teszel, jobb ember lehetsz. Csak gondolj bele, milyen hangulata van annak, ha reggel kiülsz az erkélyre, vagy a kertbe megreggelizni valamit amit szeretsz, mozogsz egy kicsit, még ha öt percet is. Elkészülsz, úgy, ahogy neked jó, és úgy mész iskolába hogy minden rendben. Ragyogni fogsz. Gondolj bele: hazajössz, írsz egy to do list-et, megtanulsz, 1-2 óra alatt, úgy hogy ténylegesen koncentrálsz, bepakolsz másnapra, és szabad vagy. 

Higgy nekem. És valami fontosabb. Valaki mást csak úgy tudsz szeretni, ha magadat is szereted, és a lelki világod egészséges. Nehezebb, igen tudom, több önkontroll kell hozzá, minthogy sajnáltasd magad, de megéri. Mert ha úgy próbálsz magad mellett tartani valakit, hogy közben utálod magad, akkor vagy lerontod őt is, vagy veszekedni fogtok. Esetleg rád un. Ha beleszeretsz a hétköznapokba, akkor elkezdhetsz egy olyan világot építeni, amit majd később megfogsz köszönni. 

De mára ennyit monológomból, kezdjük a napot. 

Reggel a szokásos napi készülődéseim után, elindultam suliba, de a kerítésünk előtt Zsolti állt, halál nyugodtam közben pedig egy kiflit evett. - Szia, hát te? - kérdeztem, közben pedig bezártam a kapunkat, mert különben Anita azt fogja hinni, hogy házibulit tartok a hajléktalanoknak. Az a gáz, hogy képes ilyenre. 

- Volt egy olyan érzésem, hogy hamarosan jönni fogsz, aztán megvártalak mer' mér' ne. - vont vállat.

- Aha, oké. És ha nem jöttem volna?

- Akkor csöngetek. - mondta, és tényleg nem zavartatta magát. Legalább már tudom, hogy legközelebb, amikor itt lesz, és nem jövök időben, ő márpedig befog csengetni. 

- Ja értem, nálad ez ilyen egyszerű. 

- Mér' neked mi olyan fura abban, ha becsengetnek hozzátok? Az angolok nem csinálnak ilyet vagy mi? - röhögött ki jóízűen. 

- Dehogynem, de azért, elmenni valakihez, mondván hogy bevárod, miközben megsincs beszélve, és tök nyugodtan közlöd, hogy ha nem jövök akkor amikor te érzed, hogy jönni fogok, te becsengetsz. - hadartam, és ne kérdezzen senki semmit, én se értem amit magyarázok. 

- Mi van? - nevetett továbbra is, és itt már én is vigyorogtam - Legközelebb majd betanulom a brit kultúrát, az jó lesz? És akkor majd úgy csengetek, ahogy illik. 

- Mi a bajod a brit kultúrával? - kérdeztem vissza csípőből. 

- Ez kész. - rázta a fejét röhögve . Mostanában mindenki nagyon jót szórakozik rajtam. 

- Most megint mi az? - háborodtam fel. 

- Hát, vagy nem bírod a reggeleket, vagy megint " megölök mindenkit, aki hozzám szól" hangulatban vagy. - érvelt.

- Aha. Miből gondolod hogy nem bírom a reggeleket? 

-Például hogy minden szavamat kiforgatod. - lézett le rám lesajnálón. 

- Nem  igaz, tök jókedvem van! - "vágtam vissza".

- Látom. - röhögött fel. 

Amúgy suliba mentünk (ezt időnként elfelejtem) de hát... Nem volt olyan igazán érdekfeszítő. Ha attól eltekintünk hogy amikor az udvaron ültünk, Cortez megállás nélkül arról magyarázott nekem angolul, hogy Reni mennyire semmibe veszi. I don't know... Azt mondja neki ugyan nem tetszik, nem azért mondja, csak "idegesíti". Hát Cortez, nem hinném hogy valaha olvasni fogod a soraimat, de remélem nem hitted hogy beveszem a dumáidat. 

Szerencsétlen totál belesett a lányba, de egy istenért nem vallaná be. De a lényeg hogy "Reni csak idegesíti" ami Cortez nyelven: "Tetszik, de még magamnak se vallanám be". És akkor én vagyok az önfejű, a makacs, a beképzelt brit etc. 

Haza Zsoltival mentem, akinek már nemvolt olyan jókedve, mint reggel. 

- Na mi az, mi történt? - kérdeztem, mert ötletem sem volt, hogy miért lett rosszkedve. 

- Á, semmi különös, miért? - kérdezett vissza. 

- Olyan fura vagy, vagy nem tudom. - válaszoltam. 

- Pedig nincs gond. - vont vállat - De amúgy... - és most jön majd a lényeg. Az évek alatt megtanultam hogy mindig a 'de egyébként...' után jön az igazság. - Miről beszélgettetek annyira Cortezzel? - kérdezte. Ahj, én annyira elmondtam volna! De Cortez a lelkemre kötötte, hogyha mondok valamit, akkor ő is elmondja amit még az elején mondtam neki. 

- Á, nem érdekes. - ráztam meg a fejem - Nagyrészt egy amerikai sulijáról mesélt. - improvizáltam. 

- Aha, biztos azon mosolyogtál úgy. - mondta, nem túl barátságosan.  

- Mi van? - kerekedett el a szemem. Csak nem az zavarja hogy Cortezzel beszélgetek?

- Jólvan, mindegy, akkor ne beszéljünk róla. - volt vállat.

- Zsolti, ne csináld már! Tényleg  nem beszéltünk semmi olyanról! - hogy én de utálom amikor ilyen helyzetben vagyok! 

- Jó, hagyjuk. - indult meg gyorsabban, de utána kaptam, és szembeálltam vele.

- Kérlek ne csináld ezt velem, nem akarok veled veszekedni megint, a múltkori elég volt! 

- Én nem veszekedek. - mondta, és egy érzelmet sem tudtam leszűrni az arcáról. 

- Én meg nem is akarok! - vágtam rá - De ugye tudod, hogy bármit elmondhatsz? 

- Ja, mert te olyan őszinte vagy. - fordult meg, ezzel otthagyva engem, a házunk előtt, tehetetlenül. Nem tudtam hogy utána szaladjak-e, vagy hagyjam, őszintén fogalmam sem volt. Csak reméltem, hogy holnapra megbékél. 

Bárcsak tudnám miért haragítok magamra mindenkit, amikor a legkevésbé sem szeretném. Minden mindegy alapon még ráírtam Zsoltira, de nem válaszolt. 

Sophie üzenete: Szia, sajnálom ha bármivel megbántottalak, mert nem akartam, de nem értem miért baj, ha másokkal is beszélgetek.

* mai nap: 5/1 - Zsolti, miért csinálod ezt velem?