A londoni csaj naplója

Epilógus

Miután tudatosult bennem, hogy elvesztettem Őt, teljesen elvesztem. Haragudtam rá, elegem volt a folyamatos magyarázkodásaiból. Átverve és megalázva éreztem magam. De nem akartam elveszíteni. Azt hiszem, csak idő kellett volna, de nem volt. Ugyanis Sophie nem jött vissza többé. 

Amikor először megláttam Őt, még nem is sejtettem, később milyen hatással lesz rám. Hogy szinte bármire képes lennék azért, hogy vele lehessek. Megmutattam neki a sebezhető énemet is, amit a mindig vicces és jókedvű állarc mögé rejtettem. Beengedtem őt az életembe, nem érdekelt, hogy ez valamikor fájni fog. És megtenném újra. 

A fiúkkal láttuk, ahogyan kidobja a szekrényére ragasztott képeket. Nem foglalkoztam vele, túl nagy volt a büszkeségem. Ha tudtam volna, hogy akkor látom őt utoljára, lehet minden másképp alakult volna. Már tudom, hogy utána kellett volna futnom. De én ehelyett, gőgösen elfordítottam a fejem.

Másnap a helye üresen maradt. Attól féltem, lehet rohama volt. Tudtam, hogy nem bírja az ilyen helyzeteket, és elkezdtem aggódni érte. Emlékszem, ahogyan elterveztem, hogy iskola után egyből hozzájuk megyek. Már nem érdekelt sem a megbántott szívem, sem az önérzetem. Tudni akartam, jól van-e. Majd bejött Haller a terembe. 

- Gyerekek, figyeljetek, szomorú hírt kell közölnöm - mondta. "Sophie kórházba van" "Sophienak baja esett" Ilyenekre számítottam. De amit mondott, az rosszabb volt. - Úgy tűnt, egy fővel csökkent az osztálylétszámunk, Sophie Blacksmith az imént iratkozott ki - azt hittem, álmodom. Az egész osztály felém nézett, de én csak döbbenten néztem a magam előtt a padot. Elment. 

Egészen addig nem hittem ezt el, amíg ki nem nyitottam a szekrényemet. Egy fehér boríték várt rám. Azt hittem, valamiféle magyarázta lesz, Sophiet ismerve, de rosszabb volt. A karkötő volt benne, az amit a születésnapjára adtam. Pont azért, hogy amikor elmegy, ne felejtsen el. De úgy tűnt, ő nem akar emlékezni rám. 

Azt hiszem, az egész osztály megérezte a hiányát. Sophie olyan lány volt, akinek a közelébe szeretnek az emberek. Amikor jól érezte magát, szinte ragyogott. És ezt a fényt átragasztotta mindenkire. Amikor belépett a terembe, szinte betöltötte vele a termet. A mosolya gyönyörű volt, a nevetése pedig ragályos. Ha nevetett, körülötte mindenikek kedve támadt csatlakozni hozzá. Ha éppen rossz passzban volt, megmutatta, milyen erős tud lenni. Sophie úgy beszélt a fájdalomról, minta az természetes lenne. De ugyanakkor a szemében láttam, hogy mennyire összetört ott legbelül. Ez a lány rengeteget sérült már, de mindig felállt, és továbbment. Egyedül. Ez pedig nagyon dicsérendő. Megtanította, hogy a legrosszabb és legsötétebb időkben is vannak jó dolgok. Sophie fénybe teljes mértékben beragyogta a szívemet. 

Miután elment, utáltam iskolába jönni és menni. Mindennap kétszer is bejártam ugyanazt az utat, de Ő már nem jött velem. Sokszor álltam meg a házuk előtt. Elidőztem ott, a kaput bámultam. De már nem sétált ki rajta többé. Nem volt kit várnom. 

Egyszer, amikor ott álltam, ismerős arc jött ki a házból. Krisztián volt az, épp a szemetet hozta ki. Amikor meglátott, barátságosan intett felém.

- Vársz valakit? - kérdezte egy keserű mosollyal. 

- Igen, már egy ideje - válaszoltam. Megértően bólogatott. 

- Nekem is nagyon hiányzik. Üres a ház nélküle. 

- Miattam ment el, igaz? - kérdeztem, előre félve a választól.

- Én sem értem, pontosan miért akart elmenni. De azt mondta, túl sok volt neki az a két hónap. De ne hibáztasd magad, szeretett téged. Ő ilyen - vonta meg a vállát. 

- És... jól van? - kérdeztem. 

- Most egy Londoni iskolába jár, azt mondta, eddig minden rendben. Nem is beszéltél vele? - kérdezte. A fejemet ráztam.

Az elmúlt időben sokat olvasgattam az utolsó üzeneteit, amiket nekem küldött. Az utolsó üzenet szinte tönkretett. "Szeretlek, Zsolti." Milliószor írtam neki, de azok az üzenetek végül sohasem lettem elküldve. 

Sajnos, néha előfordul az ilyesmi. Ha most egy romantikus filmben lennénk, akkor felszálltam volna a legközelebbi repülőgépre, hogy utánamegyek el elmondjam, szeretem. Vagy ő jött  volna vissza, mert nem bírja a hiányomat. De ez nem így történt, ez itt a valóság. Ez pedig sok probléma okozója. 

Ugyanis sajnos előfordul, hogy két ember találkozik, és egymásba szeretnek. Érzik, hogy megtalálták azt az embert, aki mellett le tudnák élni az életüket. Akiben megbíznak. Aki mellett ki tudnak teljesedni. Aki mellet egészek tudnak lenni. De nincs hozzá elég idejük. Rossz az időzítés. 

Ilyen a mi történetünk is. Akkor találkoztunk, amikor nem gondoltuk volna. Éreztünk azt a vonzalmat, amit érezni kell. Minden veszekedésünk ellenére a köztünk lévő kapocs csak erősebb és erősebb lett. Kiteljesedtünk egymás mellett, úgy éreztem, megtaláltam a tökéletes embert. Akivel minden működött. Megértett. Meghallgatott. De az idő nem volt túl kedves hozzánk. Túl korán történt, túl fiatalok voltunk. Túl érettlenek. 

Szóval azt hiszem, ez itt a lezárás. Én sohasem küldtem el azokat az üzeneteket, ő pedig sohasem írt újakat. Nem hívtuk, nem kerestük fel egymást. Tudtuk, ebből már nem lesz Happy Ending. A kapcsolat kettőnk között megszakadt, mindketten a választott utunkat folytattuk. Sajnos, ez az út nem közös út volt. Ugyanis rájöttünk, hogy minkettőnknek más felé kell haladni. 

És a mi történetünk itt elérkezett a végéhez.