A londoni csaj naplója

2nd of September

A reggelem hasonlóan jól indult, mint eddig, ha azt az egy kis tényezőt elengedjük, hogy futás közben majdnem elestem a saját lábamban. Igazából eléggé el voltam gondolkozva, mert bár én egy kicsikét sem éreztem egyedül magam az osztályban hála Zsoltiéknak, mégis rossz volt látni, hogy Reni egyedül üldögél. Valószínűnek láttam, hogy új, és még nem ismerkedett össze senkivel. Éppen ezért ma úgy mentem suliba, hogy eldöntöttem, megpróbálok egy kicsit beszélgetni vele.

Persze mint mindig, most is 7:55-kor léptem be a terembe. Mentségemre szóljon, hogy ma tényleg hamarabb ott voltam, de annyira lefoglalt, hogy megkeressem a szekrényem, hogy elfelejtettem, hogy amúgy suliba vagyok. Jellemző.

- Azt hittem már meggondoltad magad, és visszamentél Londonba teázgatni – köszöntött ezzel a szép mondattal Ricsi, én pedig csak megforgattam a szemem, és leültem mögé.

- Ne aggódj, nem szabadultok tőlem ilyen könnyen! – mondtam elégedetten, aztán visszaintegettem Zsoltinak, aki éppen egy zacskó chipset próbált kinyitni a szájával. Lényeg hogy jó osztályban vagyok.

Keddi napnak hála, irodalommal kezdtünk, ami mondjuk úgy, soha nem kötötte le a figyelmem. Mármint, oké mindig megtanultam és leírtam, amit kellett, csak hogy annyira, de annyira untam mindig hogy azt nem tudom elmondani.

-Ti mindent kiolvastatok a nyáron? – szólt bele Zsolti Kinga és Reni beszélgetésébe, amire azonnal felkaptam a fejem. Zsolti persze elemében volt, mert felült a padjára az irodalomkönyvvel a kezében és lapozgatni kezdte. Ezzel összességében annyi volt a probléma, hogy hátulról előre.

– Igen! – felelte Kinga és büszkén kihúzta magát. Hu, elolvasta a kötelezőket, de nagy teljesítmény. Mondjuk, pont én beszélek, akinek az utolsó magyar könyve, amit a kötelezők közül olvasott az a Pál Utcai Fiúk voltak, azt se végig. Semmi kérdés az álltalános sulis éveimről, oké? Ráér az még.

– Ricsi, megvan, kik írják a házi dolgozatokat! – röhögött fel Zsolti Reniékre mutatva, Ricsi pedig, aki egy fingerboardot tologatott a padján, unottan nézett rájuk. Gondolom, őt annyira nem érintette meg az irodalom szépsége.

Kinga felállt, fél lábbal a székére térdelt, és a fejét csóválva flegmán válaszolt Zsoltinak – Sajnálom, de semmilyen házi dolgozatot nem írok, csak a sajátomat. De ne félj, ha most elkezded olvasni az első kötelezőt, év végére legalább a feléig jutsz – magyarázta, majd vigyorogva hozzátette –Mármint a könnyített kiadásról beszélek, természetesen! – mondta én pedig felvont szemöldökkel néztem rá.

Kinek érzi ő magát? A teremben lévők huhogva fordultak egy emberként Zsoltihoz, aki nem gondolkozott semmilyen válaszon, egyszerűen Kinga szemébe röhögött. Olyan szívesen beleszóltam volna a dolgokba, de úgy éreztem jobb, ha ebből most kimaradok.

Meglepetésemre, amikor becsengettek nem rögtön az irodalomtanár jött, hanem az ofő, aki elkért minket az első tíz percre, „rengeteg megbeszélnivalónk van" indokkal. Nem mintha bánnám, csak nyugodtam, úgy is itt kell ülnöm, akkor nem mindegy melyik tanárnál unom szét a fejem?

- Vágjunk is bele! A tegnapi napon számtalan dolgot elfelejtettünk átbeszélni. Először is... – kezdett bele idegesen lapozgatva zsebkönyvében, amikor nyílt az ajtó, és Neményi botorkált be, aki egyáltalán nem zavartatva magát. – Neményi! – fordult hozzá az ofő. – Négy percet késtél!

– Elnézést, lerobbant a busz – vonta meg a vállát.

– Tudom, hogy édesapád hozott iskolába, autóval – tette csípőre a kezét az ofő.

– Valóban, de előttünk lerobbant egy busz. Idő volt kikerülni – közölte. Haller furán nézette rá, majd csak legyintett.

– Először is, mindenki írja fel egy lapra a szülei elérhetőségét, a hátsó padokból kezdjék összeszedni! – kezdte én pedig a fejemet fogva elgondolkoztam. Most akkor adjam meg a szüleim címét, akik Londonban vannak, vagy azt adjam meg, ahol most vagyok? Azonnal feltettem a kezem, és úgy láttam nem vagyok egyedül azzal, hogy ilyen kis feladat problémát tud okozni. – Tessék, Virág – szólította fel az ofő elsőként.