A londoni csaj naplója

21st of October

- Hogy érted? - kérdezte Krisztián idegesen. 

- Pont ahogyan mondtam. Szeretnék visszamenni Londonba - ismételtem. 

- De miért? A veszekedés miatt? Azt meg fogjátok beszélni! Ilyenek miatt még nem kéne elhagyni az országot! - hadonászott a kezével. Kissé ideges volt. 

- Milyen veszekedés? - ráncolta a homlokát William. Krisztián elmonda nekik nagyvonalúan, hogy mi történt ebben a két hónapban. 

- Édesem, miért nem szóltál? - kérdezte Anita szomorú mosollyal. 

- Mert nem akartam nektek plusz gondot - feleltem. - És úgy érzem, jobb lenne, ha hazamennék. 

- Ugyan már! A szüleidhez? - hüledezett Krisztián. - Sophie, figyelj rám! Nem megoldás, ha minden kis gondnál fogod magad, és elmenekülsz! Néha szar, igen, de bírni kell. Majd lesz jobb is. 

- Nem érted - ráztam meg a fejem lemondóan, már-már a sírás fojtogatott. 

- Akkor magyarázd el, mi az Istenért akarsz visszamenni azokhoz a nyomorultakhoz?! - kiabáltam el magát. 

- Fiam, fogd vissza magad! - szólt rá William. 

- Nem fogom vissza magam! Sophie, nem mehetsz el! Mi itt vagyunk neked, érted? Többet nem kell sérülnöd! Mi itt vagyunk neked, mi vigyázunk rád! 

- Én... - kezdtem, de a szemem könnyes lett, a hangom pedig elcsuklott. - Mert ez nekem sok, oké? Azért akartam itt tölteni egy fél évet legalább, hogy kiszellőztessen a fejem. Hogy elfelejtsem a gondjaimat. Hogy kicsit összeszedjem magam. De ehhez képeset, úgy érzem, csak rontottam a dolgokon. Kívülállónak érzem magam, problémának! Minden veszekedés Zsoltival fáj -   ezen a ponton nem bírtam tovább, elsírtam magam. - Nagyon fáj, Krisztián! És én ebből nem kérek többet. Minden veszekedés után úgy érzem, megfulladok! Haza akarok menni. 

Őszintén, bárhova menekülhettem volna augusztusban, előbb-utóbb úgyis Londonba kerültem volna. Az ilyen embereknek, mint nekem más a gondolkodás módja. Mi nem kötődünk, mi nem ragaszkodunk. Jobb esetben. Számunkra az a természetes, hogy élünk valahol, majd ha úgy érezzük, besokalltunk, tovább állunk. Ezért nem hibáztathat minket senki. 

Örültem, amiért ilyen családba kerültem. Tudom, hogy ők nagyon szeretnek, és én is őket. De ez nem tarthat vissza. Sok volt nekem ez a két hónap. Nem éri meg nekem ez a sok veszekedés miatti dráma, és szorongás. Mert, ha még össze is jönne, én akkor is visszamennék valamikor. És ez Zsoltival szemben például nem fair. Magam mögött akartam hagyni mindent. 

- Sophie... - Anita hangja szomorkásan csengett - biztos ezt szeretnéd? 

- Igen. Nincs szükségem felesleges idegeskedésre. 

- De Sophie, egy veszekedés miatt még nem kell elhagyni az országot!! - kiabálta Krisztián. 

- De nem érzem jól magam! Rossz bemenni az osztályba, rossz a társaságba lenni, mert feszültség van! Miattam! Rossz a környéken sétálni, mert feljönnek az emlékek! Haza akarok menni! - kiabáltam vissza. 

- Jól van, gyerekek! Nyugodjunk le, és üljünk le ezt megbeszélni - mondta William. Két óra után sikerült megvitatni.

Hazamegyek. 

Szerdára sikerült jegyet foglalni a repülőre. Hazamegyek. Végre. Másnap Anitáék bementek az Iskolába közölni a hírt, így nagyon úgy tűnt, ez az utolsó napom a Szent Johanna Gimnáziumban. 

Szokásomhoz hívően késve érkeztem. Nem várt senki, mintha ott se lettem volna. Próbáltam élvezni az utolsó napom, de nem igazán sikerült. Ebédszünetben jött az érdekes rész. A Zsoltitól kapott karkötőt beleraktam egy borítékba, és becsúsztattam a szekrénye szellőzőjén. Úgy éreztem, nem tarthatom meg. Nem érdemlem meg. 

Zsolti komfort ember volt számomra. Mellette mindig nyugodt voltam, és jól éreztem magam. Hálás voltam azért az együtt töltött két hónapért, de egyszer mindennek vége lesz. Már nem is kerestem a tekintetét. Tudtam, hogy az utunk innentől külön folytatódik. Bármennyire fájt.

A saját szekrényemmel már nehezebben bántam el. Ahogy az ajtóra ragasztott képeket néztem, eszembe jutott, amikor felragasztottam.  Azt hittem, minden jó lesz, pihenni fogok. Hát, nem jött be. De legalább tapasztaltabb lettem. Egyesével tépkedtem le a képet, és néztem, ahogyan kezdek eltűnni onnan. Mert valószínűleg a napokban érkezni fog majd egy új diák, aki ezt a szekrényt kapja.  Azt fogja gondolni, "De jó, hogy itt vagyok". És szépen lassan a többiek is elfelejtenek majd. Még az emlékem is el fognak tűnni idővel. 

És a 'londoni csaj'-ból lassacskán 'jaaa tényleg, az a csaj' lesz. 

Az üres szekrényemre nézni egyszerre volt rossz és felszabadító. Ugyanis holnap hazautazom. Londonba. Haza. 

Ahogy utoljára becsuktam a szekrényem, egy röpke pillanatra láttam, ahogyan pár alak figyel a folyosó másik feléről, de nem néztem feléjük. Ugyanis nekem már nincs dolgom a Szent Johanna Gimivel, sem a benne lévő diákokkal. Majd elhagytam az épületet. Véglegesen. Utoljára sétáltam haza onnan. 

- Sophie! - kiabáltak utánam.

* a döntés: 5/? - Tisztában vagyok vele, hogy ez nem a legfelnőttesebb döntés, amit életemben meghoztam.  De szeretnék hazamenni, és magam mögött hagyni ezt a két hónapot. Tiszta lapot nyitni. Mert az én életem ilyen; csak rövid fejezetek vannak az életem könyvében. Hamar lezárom őket. Így most ezt is. 

* Krisztián: 5/1 - azt hiszem, ő hiányozni fog. Tényleg olyan, mintha a bátyám lenne. Családtagot elveszteni pedig nehéz. De nekem mennem kell. Vagyis menekülnöm.