A londoni csaj naplója

7th and 8th of October

7th of October:

- Szia! - köszöntem Zsoltinak a kamerába nézve, miközben a cipőmet kötöttem be, hogy elinduljak futni. A tegnapi után jobb lett volna ezt passzolni, de az feltűnő lett volna, ha másnak nem is, Krisztiánnak. Never mind. 

- Hell-ó! - mosolygott, és nem tűnt halálos betegnek. Áruló! 

- Látom már az utolsókat rúgod - közöltem vele egy szemtelen mosollyal. Zsolti vette a célzást, és nevetve bólogatott. 

- Ja, hát tudod hogy megy ez. Ha egy kicsit beteg vagy, akkor mindegy hogy hívod, nem? Megfázás, vagy torokgyulladás, ugyanaz, csak a neve más! - érvelt. 

- Igen, nyilvánvalóan - forgattam a szemem, még mindig mosolyogva - Azért gondolhatnál másokra is, például arra, hogy milyen unalmas az iskola a hülyeségeid nélkül - mondtam, de azonnal meg is bántam.

- Csak nem hiányzom? - vonta fel a szemét hülyén vigyorogva. A francba veled, Zsolti! 

- Mint mókusnak az erdőtűz! - vágtam rá azonnal. 

- Aha... - mondta úgy, mint aki egy szavamat se hiszi, miközben változatlanul vigyorgott. 

- Nekem ugyan nem hiányzol! - jelentettem ki, kicsit sem hihetően, belemenve ebbe a nevetséges "vitába". 

- Az jó, mert te se nekem! - válaszolta minden gondolkozás nélkül - Tudod, mit? Látni se akarlak többet! - majd mosolyogva kinyomott. 

- Hogy utállak... - ráztam meg a fejem, miközben pontosan az ellenkezőjét éreztem. 

Indulásra részen álltam, de nem tudtam elkezdeni futni. Féltem. Nagyon féltem. Ez normális, nem? Szeretek futni, eltereli a gondolataimat, és levezeti a stresszt, de a tegnapi után kissé elriadtam tőle. Szerencsére kitartóbb vagyok ennél. Kocogtam egy darabon, de amin elhagytam a környékünket megálltam és sétáltam tovább. A zenelejátszóm a legjobb barátom. Az One Direction pedig ok a kitartásra. 

"For your eyes only, I'll show you my heart" 

A terembe belépve, Dave épp webkamerázott Zsoltival. Direkt nem mentem oda, most "úgysem akart látni". 

- Sophie, akarsz beszélni Zsoltival? - kérdezte Dave, miközben felém fordította a laptopját. 

- Ne, én nem akarok beszélni vele! - mondta Zsolti, én pedig a szemet forgatva leültem, és feléjük se néztem. 

- Most miért? - kérdezte Dave meglepetten, és erre már Cortez is felkapta a fejét. 

- Mert! - vágtuk rá tökéletesen egyszerre. A franca már veled, Zsolti! 

A fiúk kérdőn összenéztek, majd vállat vonva csinálták tovább a dolgukat. Akkor ezt megbeszéltük, remek. Vagyis majdnem. Az első szünetben, amikor mentünk le az udvarra, egyszerűen nem bírtak magukkal. Ezt főleg Dave-ra értem, aki már csak attól a tudattól is fél, hogy lemaradt valamiről. 

- Most mi van? Összevesztetek? - faggatott tovább, de én csak vállat vonogattam, ami látszólag kezdte kiakasztani - Ne már, igen vagy nem? 

- Talán - vágtam rá kapásból. Dave türelme látszólag kezdett fogyni, mivel az ezt megelőző húsz percben is csak olyanokat válaszolgattam hogy: ki tudja, lehet, biztos, nyilván, csakis, hát persze. 

- Ne már, most komolyan! - nézett rám lesajnálóan - Ti állandóan veszekedtek, megjegyzem álltalában felesleges dolgokon, szóval nem gáz, csak mond az igazat. 

- Nem gáz - ismételtem meg, de a tekintetem elvándorolt, már nem is figyeltem rájuk. Reni egyedül ült a szokásos helyén, se Neményi, se Virág. Ahogy ez tudatosult bennem, a belső hang a fejemben szinte üvöltött, hogy menjek oda. Faképnél hagyva a fiúkat, mentem oda hozzá, és leültem mellé. - Szia, zavarok? - kérdeztem mosolyogva, miközben visszanéztem a fiúkra. Dave-nak már világos lett, hogy belőlem nem szed ki semmit, szóval Zsoltit kezdte hívogatni, Cortez meg amolyan "ez most komoly?" arckifejezéssel nézett rám. 

- Dehogy is! - csukta be a könyvét, amit eddig olvasott. 

- Milyen a könyv? - kérdeztem kedvesen. 

- Eddig nagyon tetszik, most ez a kedvencem. 

8th of October:

Örök késő vagyok, erről semmi kétség. Nem azért nem érek be időben, mert elalszok, vagy hasonlók, hanem mert annyi mindent csinálnék reggel iskola előtt, hogy arra nem elég két-három óra. Zsoltit... nos nem bírtam ki. A futásnak csúfolt reggeli sétám közben felhívtam. Azt hiszem, mióta ismerjük egymást eléggé keveset alszik. Késő estig fent van és Ricsiékkel játszik, aztán korán kel, mert vagy zaklatom, vagy eljön elém.  

- Szia! - köszöntem neki, és már csak attól elmosolyodtam, hogy láttam a képernyőn. 

- Londoni csaj! - bólintott miközben egy adag müzlit szórt a dobozos joghurtjába. Lényeg hogy nem hagyja el önmagát. - Csak nem hiányolsz? - kezdte elölről amit tegnap félbehagytunk. 

Unottan szemet forgattam, és úgy döntöttem beadom a derekam. - De igen, Zsolti. Hiányzik hogy veszekedj velem minden hülyeségen, hogy leszóld hogy eszek, hogy írok a füzetembe, hogy veszek levegőt. De ha már ilyen üdítően őszinte vagyok, azt is elkell mondanom, hogy baromira hiányzik az első olyan barátom, aki nem csak kihasznál, hanem megbízhatok benne. - mondtam komolyan. 

Zsolti lenyelte a szájában lévő falatot, kitolta a képből a joghurtját, és elgondolkozva nézett rám, ami kellően zavarba ejtett. - És Cortez? 

- Mi lenne Cortezzel? - ráncoltam a szemöldököm. 

- Mi van Cortezzel? - korrigált. 

- Ne csináld ezt megint, kérlek! - könyörögtem, mert már kezdett unalmas lenni a viselkedése Cortezzel kapcsolatban - Igen, Cortezzel szoktam beszélgetni, igen barátok vagyunk, de... - akadtam meg egy pillanatra. Azt akartam mondani? igen. Ki akartam mondani? Igen. Ki tudtam mondani? Nem. Persze hogy nem. Nagyobb volt a félelem. 

- De...? De mi, Sophie? 

- Barátok vagyunk - zártam rövidre. Láthatólag nem ilyen válaszra várt, ezért egyszerűen kinyomott. Megint. 

Feldúltam mentem iskolába, még nem volt nyolc óra, és már elég volt a drámából a napra. Nem segített, hogy a suli előtt Kinga ordított Davvel, mert elkérte a háziját. Unottam a kezükbe adtam az enyémet, amolyan "nesze, örülj neki" arckifejezéssel. 

- Hey! - ült oda mellém Cortez az udvaron. - What's going on with you, British chick? - kérdezte, és nem hibáztattam érte. Enyhén az arcomra lehetett írva, hogy elegem van. 

- Just tired of drama - forgattam a szemem, miközben a zenelejátszómat nyomkodtam, fel se nézve belőle.

- I see - bólogatott megértően - C'mon, tell me! You can trust me, you know that, right?

- I know... Just my parents are irritating. They came "just to celebrate my birthday" but, the truth is, that was the only reason why they were here, to ruin my life - mondtam őszintén. 

- So, you don't have a kinda good relationship with your parents, right?

- Yea. I hate them. So much. - vallottam be. 

- I know, it's the same with me. My parents hate me. Self-important Americans who think they are the center of the world.

- It's not better with the British - nevettem fel halkan. 

- Okay, you're getting more interesting. Tell me more about yourself!

- Well, my parents abused me when I was little. I moved a lot because they didn't want to see me. And now I'm here...

-I'm so sorry, British Chick! But you're very strong! And I'll be here, if you need me. English people help the English people - mosolygott rám. 

- Hé, nézzetek ide! - szólt Dave, és mielőtt reagálhattunk volna, elkészült egy kép, és már landolt is a Twitch oldalán.

*Zsolti: 5/? - Miért kell mindig veszekednünk? 

*Suli: 5/2 - Kellesz Zsolti... nélküled nem jó.

*Cortez: 5/5 - English people help the English people.