A londoni csaj naplója

13th and 14th of September

13th of September:

Ahw, Szombat. A kedvencem. Csak nem most.

Megérthető szerintem, ha azt mondom hogy alig aludtam. Ezúttal azonban nem a pánikrohamom miatt. Hanem Zsolti miatt. Fájt, hogy megbántottam, pedig én tényleg nem akartam! 

De utólag sem érzem úgy, hogy tegnap hibáztam volna abban, hogy először Cortezt kerestem meg ezzel. Jó volt olyannal beszélni, aki átérzi. És nem mellesleg rengeteget segített hogy angolul beszélgettünk. Ez Zsoltival nem lett volna ugyanilyen. De nem akarom elveszteni. 

Iszonyatosan közel érzem magamhoz, és idegesít még csak az a gondolat is, hogy a tegnapi után látni sem akart, mert azt hitte titkolózom előle. Pedig el akartam mondani neki, amint lehet, de egyszerűen olyan gyorsan történt minden. 

Mindegy. A lényeg, hogy olyan gyorsan helyre kellett hoznom a dolgokat, amilyen gyorsan csak lehetett. Szóval ráírtam. Jó hosszú üzenettel.

Sophie üzenete: Szia Zsolti, kérlek olvasd végig az üzenetem. Elhiszem hogy most haragszol, mert azt hiszed valamit eltitkolok, de ez nem így van! Mindenképpen elakartam mondani mi történt, de csak akkor amikor már tisztábban látom a dolgokat. Azért Cortezt hívtam, mert ő már 100% hogy érzett ilyet, és először akartam tudni, hogy nem vagyok-e örült. Kérlek gyere át, beszéljük meg. 

Pár perc múlva jött a válasz.

Zsolti üzenete: Azt hittem bízol bennem

Sophie üzenete: Bízom benned! Ezért akarom hogy beszéljük meg! Ha nem bíznék benned, el se mondanám!!

Egy ideig nem válaszolt, csak elolvasta, ezzel teljesen idegessé téve engem. A szívem gyorsan zakatolt, szinte kiugrott a helyéről, és idegesen a hajamba túrva vártam a választ.

Zsolti üzenete: Indultam

A megkönnyebbüléstől szinte felnevettem, majd tekintve hogy két percre lakik innen, kifelé indultam az ajtón.

- Te hova? - kérdezte Krisztián.

- Beszélnem kell Zsoltival - feleltem, Krisztián pedig elmosolyogott. - Most mi az?

- Semmi - mondta egyre szélesebb vigyorral, majd megfordult, és bement a szobájába. Szerintem rájött az ötperc. Legalábbis remélem. Nem tud ő semmit. Sőt! Nincs is mit tudnia! 

Szinte kifutottam a kapun, de Zsolti már a kerítésnek támaszkodva ácsorgott, de nem szólt semmit. A kínos csend miatt szorongva ácsorogtam, folyamatosan azon agyalva mit kéne mondanom, hogy kéne kezdenem. 

- Nos... - köszörülte meg a torkát Zsolti - van kedved hintázni? - kérdezte egy halvány mosollyal, én pedig azonnal belementem. Végre tett egy lépést, és ezt figyelembe kellett vennem. Nem akartam elrontani, aminek az lett a következménye, hogy egész odaúton kínos csendben mentünk. 

Aztán beleültünk a hintába, és egy darabig csak csendesen lökdöstük magunkat. Aztán egymásra néztünk. Két szerencsétlen 14 éves ült egymás mellett a hintában, miközben annyira "eget-rengető" megbeszélnivalónk volt. Hülyén nézhettünk ki. Nem véletlen talán, ha egyszerre tört ki belőlünk a nevetés, ezzel feloldva a feszültséget köztünk. És ez az, amit csak Zsoltival tudok átélni, mert más ezt tuti nem tudná kiváltani belőlem. 

- Szépen nézhetünk ki - mondtam két nevetés közt.

- Az biztos - nevetett, majd egy perc alatt elkomorodott. És még engem szidnak a hangulatingadozásaim miatt! Chh. - Mondd már el!

Akármilyen gyors váltás volt, eszemben sem volt visszakérdezni hogy mit. Tudtam jól. És ő is. Éppen ezért nem pazarolta az időt felesleges beszéddel. - Honvágyan van. És már volt egy ideje. Csak én sem tudtam mi ez.