Végy egy forrófejű, szeleburdi lányt, adj mellé néhány Weasley-t, rázd fel egy Jordannel, és kész is az instant fejfájás McGalagony professzor számára. Pókrobbantás, kviddics-balett, vécészörf és elszabadult görög mítoszok - mindez benne van a pakli...
اوووه! هذه الصورة لا تتبع إرشادات المحتوى الخاصة بنا. لمتابعة النشر، يرجى إزالتها أو تحميل صورة أخرى.
Március elején a hőmérséklet még lassan kúszott felfelé, akárcsak a Griffendél rubinjai a bejárati csarnokban porosodó pontjelző homokórában, de a napsütés már rámosolygott a Roxfortra, és megsimogatta ablakait. Rügyekre fakadt a tavaszi táj, a szellő szalagtáncos módjára libbent lágyan. Mintha csak egy szerelmes ígéretét lehelte volna a kastélylakók fülébe: „jövök már, várj rám".
Az óriáspolip egyre többet fickándozott a tóban, és még Mrs. Norrist is azon lehetett kapni, hogy időnként kifeküdt a tölgyfaajtó előtti márványlépcsőre sütkérezni. Persze ilyenkor jaj volt annak a diáknak, aki véletlenül rálépett, vagy éppen átbucskázott rajta – Frics kőszívét ugyanis még az éledező időjárás sem lágyíthatta meg. Főleg, ha a macskájáról volt szó.
Samantha ugyancsak hadilábon állt az érzéseivel. Még az sem vigasztalta, hogy miután lerótták a büntetőmunkát Freddel és Tamsinnel, vethettek egy pillantást Bolyhoskára. Szegény háromfejű kutya egy öles tölgyhöz volt láncolva, és amennyire örült, amikor a gazdája megérkezett („Dehogy vagy te Hádész haragja, Hádész angyala vagy, te, te!" – gügyögte neki Hagrid), úgy nyüszített, mint az égzengés, amikor otthagyták az erdő magányában. Hagrid bizonygatta a gyerekeknek, hogy ez csak átmeneti megoldás, és majd kitalálnak valamit, Samantha aggodalmait azonban nem sikerült vele eloszlatnia.
Ráadásul egy fia kentaurral sem találkoztak a fák között, acsarkákat keresgélni Ebshont professzornak pedig halál unalmas volt. Mivel a varázslények ránézésre teljesen megegyeztek a közönséges sünökkel, csak úgy lehetett őket azonosítani, hogy míg a sünök készséggel elfogadták az élelmet, az acsarkák dührohamot kaptak, ha megkínálták őket, mert azt hitték, meg akarják őket mérgezni. Az egyik még meg is harapta Samanthát, így a büntetőmunka után kulloghatott fel a gyengélkedőre.
Ennek is a figyelmetlensége volt az oka. Máson sem kattogott az utóbbi időben, mint hogy mi van, ha Piton az apja. Bájitaltanórákon eddig rendszerint meghúzta magát és lehajtott fejjel dolgozott, mert utálta a tanár fakó képét és zsíros haját bámulni. Újabban azonban programjává vált, hogy hosszasan mustrálja a kampós orrát, és hasonlóságokat próbáljon keresni közte és a saját külseje között. Nem volt túl jó az ilyesfajta megfigyelésekben, úgyhogy nem sokra jutott, de annyit biztosan megállapított, hogy még mindig a hányinger kerülgeti Piton látványától. Na, meg nem utolsó sorban azt is, hogy a professzor valami oknál fogva nehezményezi, ha meredten szuggerálják. Ennek eredménye gyilkos pillantások, rosszindulatú megjegyzések, illetve pontlevonás lett – valamint egy-két óraimunka-elégtelent is bezsebelt, amiért nem a feladattal foglalkozott.
Samantha minden ilyen alkalommal nagyot nyelt, megrázta magát, és leküzdve minden ellenérzését, a szokásos magában puffogás helyett szánakozva nézett a tanárra. Néhány bájitaltanóra után Piton végleg megelégelte ezt az ismétlődő mintát, és miközben a diákok nagy része még a futóféregnyálkát adagolta az aznap elkészítendő gyomirtó bájitalhoz, az első padban ülő Samantha elé lépett.
