Végy egy forrófejű, szeleburdi lányt, adj mellé néhány Weasley-t, rázd fel egy Jordannel, és kész is az instant fejfájás McGalagony professzor számára. Pókrobbantás, kviddics-balett, vécészörf és elszabadult görög mítoszok - mindez benne van a pakli...
¡Ay! Esta imagen no sigue nuestras pautas de contenido. Para continuar la publicación, intente quitarla o subir otra.
1989. július 17.
Samantha Veronica Jackson* képtelen volt azonosulni a híres mondással, miszerint „a türelem rózsát terem". Édesanyja hiába mondogatta neki oly' gyakran a mugli bölcsességet, ő mindig csak fintorgott és pofákat vágott a kijelentésre.
Mégis micsoda hülyeség ez? A türelem nem valami növény, ami teremne bármit is, még csak nem is kézzel fogható dolog. Mellesleg, ha az ember csak áll egy földkupac mellett, és várja, hogy kinőjön belőle a rózsa, de közben nem csinál semmit, nem ápolja, nem öntözi, akkor ki se nyílik. Ezt az anyja is igazán tudhatná, hiszen kertészettel foglalkozik. Közölte is vele a gondolatmenetét, de szülője csak barackot nyomott a fejére, és nevetve közölte, hogy majd, ha nagyobb lesz, megérti.
A lány még mindig nem értette, pedig már elég nagynak tartotta magát. Nemrég múlt tizenegy éves, és amióta az eszét tudta, utált várakozni. Nem ismert ennél unalmasabb tevékenységet, ezért mindig próbálta közben elfoglalni magát, hátha gyorsabban telik az idő, de sajnos nem mindig jött össze. Gondolatai ilyenkor újra meg újra visszatértek várakozása tárgyára, szenvedett a tehetetlenségtől — ezt pedig elég látványosan tudta művelni, az anyja szerint született tehetsége volt hozzá. Mivel azonban az arcára voltak írva az érzelmei, a tanárok nem igazán díjazták az őszinteségét, amikor kínlódott egy-egy unalmas órán, várva, hogy végre vége legyen. Nem csoda hát, hogy felüdülés volt számára a nyári szünet.
Amúgy is utált mugli iskolába járni, egyedül az édesanyja kedvéért vállalta be. Ám a varázstalan emberek nem értették meg őt. Mindig is kilógott a sorból, nem tartozott közéjük. Boszorkány volt, a születése óta, ennélfogva csinált jó pár furcsaságot. Nem voltak barátai, a többi gyerek kerülte, a tanárait pedig rendszerint kikészítette. Nem tehetett róla, képtelen volt kordában tartani az erejét.
Egyszer például, amikor egy különösen irritáló tanára kihívta felelni — azután, hogy beteg volt egy hétig, így természetesen le volt maradva a tananyaggal —, a nyilvánvaló igazságtalanság annyira feldühítette, hogy azt kívánta, bár pukkadna meg ez a gonosz némber. Ekkor a tanár hasa gyanús bugyogásba fogott, és nem sokkal utána megállíthatatlanul szellenteni kezdett.
A diákok elkerekedett szemmel néztek oktatójukra, aki legalább olyan zavart volt, mint ők, Samantha pedig alig bírta visszatartani a nevetését. A bélgázokat nem lehetett megállítani, a tanár hátsó fertálya kitartóan zengett, de olyan hangerővel és bűzzel, hogy nem tudta végighallgatni a feleletet. Ekkorra már minden gyerek nevetett. Az óra további része elmaradt, a diákok pedig ujjongással kísérték a paprikapiros arcú tanár távozását a teremből, majd gyorsan ablakot nyitottak, hogy szellőztessenek az orrfacsaró szag után.
A sztori persze azonnal elterjedt az iskolában. Oktatójuk annyira szégyellte magát, hogy felmondott, és másik iskolába ment át tanítani. Samantha nem látta többször, de nem is bánta.
