Végy egy forrófejű, szeleburdi lányt, adj mellé néhány Weasley-t, rázd fel egy Jordannel, és kész is az instant fejfájás McGalagony professzor számára. Pókrobbantás, kviddics-balett, vécészörf és elszabadult görög mítoszok - mindez benne van a pakli...
Oups ! Cette image n'est pas conforme à nos directives de contenu. Afin de continuer la publication, veuillez la retirer ou mettre en ligne une autre image.
Artie Jacksonnak megvolt az az – egyesek szerint felettébb kellemetlen – szokása, hogy mindenhová korábban érkezett. Átlagosan fél, de nem ritkán akár már egy órával a kitűzött időpont előtt a helyszínen toporgott, és az előzetes otthoni készülődés alatt sem volt képes megteremteni a belső béke állapotát. Idősebb unokája, Samantha véleménye szerint ez még nem is lett volna akkora tragédia – igazán idegesítőnek azt tartotta, hogy nagyapja mindenki mást is sürgetett, aki vele utazott. Jelen esetben ő és Julie mama kapták az „igyekezzetek már" kezdetű, és „lekéssük a vonatot", „haladjunk már az indulással", „hogy fogunk így odaérni időben" variációkban folytatódó megjegyzések tömkelegét.
– Ne cseszegess már, papa, csak tizenegykor indul a vonat! – nyafogott Samantha, miközben enyhén a levegőbe emelt lábbal egyensúlyozott a narancssárga kanapé szélén, és próbálta úgy felhúzni a zokniját, hogy közben ne essen fenékre. – Addig még csomó idő van, és innen kábé húsz perc kocsival a King's Cross.
Nagyapját nem lehetett megnyugtatni.
– Londonban vagyunk, a világ egyik legforgalmasabb városában. Nem beszélve arról, hogy még le kell tennünk a kocsit az állomás környékén. Garantálom, hogy az is tömve lesz... Ráadásul automatát is kereshetünk, mert az aztán holtbiztos, hogy én inkább fizetem a parkolójegyet, mint a büntetést!
– Jól van már, na, nem kell ilyen komolyan venni – mormogta az orra alá Samantha.
Cseppet sem volt elragadtatva az iskolakezdéstől – ebben az érzésben legalább osztozni tudott nagyapjával. Rosszkedvűen félresöpörte a látóterébe lógó kurta kávébarna hajtincset, és feltápászkodott a kanapéról.
– Megyek és összeszedem a cuccaimat.
– Nagyanyád már mindent összepakolt neked hajnalban – érkezett a felelet –, én pedig beraktam a csomagtartóba, úgy félórája.
– Ó, kösz – pislogott nagyokat a lány. – De hé, hol van Bagoly?
– A hátsó ülésen.
– Micsoda?! – A kijelentés hallatán Samantha egyébként is kócos haja még jobban égnek állt. – Félórája a kocsiban senyved szegény?
– Ha igyekeztél volna, már mi is rég ott ülnénk.
– Papaa! Ha napszúrást kap és kimúlik, én soha többé az életben nem állok szóba veled!
A családi perpatvart végül a hűtőtáskával és kettő akromantula-méretű vesszőkosárral érkező Julie mama simította el („Pakoltam egy kevéske útravalót..."), útjuk a King's Cross pályaudvarra azonban még így sem telt rózsás hangulatban. Samantha felhúzott orral gubbasztott a Singer Vogue elnyűtt hátsó ülésén a bágyadtan pihegő Bagoly kalitkájával a kezében, és tüntetőleg kibámult az ablakon, miközben szamócás muffint majszolt. A rádióból olasz nyelven szólt az opera („Figaro, Figaro, Figaro, Fiiigarrro!"), ők pedig a zene ütemére zötykölődtek. A lánynak kivételesen nem volt kedve azzal bohóckodni, hogy túljátszott színpadiassággal imitálja az énekes rezgő hangját. Minden energiáját lekötötte, hogy nonverbálisan környezete tudtára adja: ő bizony meg van sértődve. Egész úton egy szót sem volt hajlandó szólni a nagyapjához, nagyanyja kérdéseire pedig – aki békítő szándékkal kezdeményezett beszélgetést – csak tőmondatokban válaszolgatott.
