Végy egy forrófejű, szeleburdi lányt, adj mellé néhány Weasley-t, rázd fel egy Jordannel, és kész is az instant fejfájás McGalagony professzor számára. Pókrobbantás, kviddics-balett, vécészörf és elszabadult görög mítoszok - mindez benne van a pakli...
¡Ay! Esta imagen no sigue nuestras pautas de contenido. Para continuar la publicación, intente quitarla o subir otra.
A Roxfort Expresszen Samantha hamar talált magának a hangulatához illő útitársat. Kenneth Towler magányosan ücsörgött az egyik kupéban, és borús képpel bámult kifelé az ablakon. Samantha bevonszolta a bőröndjét, levágta magát vele szemben, és tükrözte a tevékenységet. Olyannyira elmerült az önsajnálatban, hogy csak kis idő múlva tűnt fel neki, hogy a fiú halkan szipog.
– Mi a baj? – fordult felé. – Történt valami a szünet alatt?
Kenneth remegő ajkakkal bólintott. Nem bírta visszatartani a könnyeit.
– A nagypapám meghalt.
– Ó. – Samantha leblokkolt. – Ó, én, izé... nagyon sajnálom. Ő volt az a katona?
Rémlett neki valami, hogy egyszer együtt utaztak, és Kenneth emlegette a nagypapáját, aki katona volt.
– Igen. Tudom, a fél lábát is elvesztette, és idős volt már, alig ismert fel engem... de nagyon hiányzik. Szerettem vele lenni és hallgatni a történeteit. Még akkor is, ha mindig ugyanazokat mesélte. Van ennek értelme? – törölte meg a szemét Kenneth.
– Szerintem igen – felelte csöndesen Samantha. – Mindenki hiányzik, akit szerettünk.
Arra gondolt, mennyire megviselte az édesanyját, hogy az apja elment. Mindig, amikor szóba került, látszott rajta, hogy össze van törve. Őt, Samanthát inkább csak nyomasztotta a dolog, hiszen kicsi volt még, amikor történt. Érezte, hogy valami nem kerek, de egészen addig nem érezte igazán, hogy hiányozna az életéből egy apa, amíg el nem kezdett járni a mugli iskolába. Ott szembesült vele, hogy másokat az apukájuk hozza reggelente, ők búcsúzkodnak, tréfálkoznak velük. Az iskolai ünnepségek után nem egy osztálytársa kézen fogva sétált ki az épületből szüleivel, akik testőrök módjára, büszkén zárták közre szeretett gyermeküket.
Samanthának az egyik oldaláról mindig hiányzott valaki. Pedig még szerencsésnek mondhatta magát, mert Remus és a nagybátyjai be tudtak tölteni az életében egyfajta apaszerepet – teljesen azonban nem pótolhatták. Irigyelte az olyanokat, mint Weasley-ék, akik tökéletes családi életet éltek.
Nem, ők igenis boldogok az édesanyjával ketten is! Nincs szükségük senkire, pláne nem egy olyan féregre, aki elhagyta őket!
– Halihó, orrlógatók! – Nyílt a kupé ajtaja, és Fred Weasley szeplős arca kukucskált be rajta.
Samantha halványan elmosolyodott.
– Na, csak idedugtátok a képetek.
– Mi is örülünk neked – köszöntötte az ikre nyomában belépő George. – Lee-t is összeszedtük útközben, Charlie-t meg lepasszoltuk a barátainak... Minden oké, Kenneth? – vette észre a magába roskadt fiút.
– Olyan fejet vágsz, mint Piton, amikor Stamos a szóvicceivel bombázza – állapította meg Fred.
– Hagyjátok már, meghalt a szünetben a nagypapája! – dörrent rájuk Samantha.
